Történetünk a kínai törzsek egyesítését megelőző korszakban játszódik, a háborúk korszakában. Egy véres összecsapás után a fondorlatos tapasztalt (kicsit gyáva) kiskatona (Jackie Chan) rabul ejti a másik fél fiatal generálisát (Leehom Wang), s magával hurcolja a feletteseihez vezető rögös úton, hogy begyűjtse jutalmát, mely öreg éveire szépen bebiztosítaná…
Jackie Chan csillaga pár éves jól kereső hanyatlás után mintha újra emelkedne. Tavaly ott volt a Shinjuku Incident (melyet még jóval blogom indítása előtt láttam, s valahogy megfeledkeztem róla, pedig egy nagyon jó film volt), erre az évre pedig jutott egy felemás Karate (kung fu) Kid, meg a Little Big Soldier.
Míg a The Karate Kid olyan-amilyen, addig ez a film teljesen fenomenális. Egyszerűen arra a másfél órára az idő fogalma megsemmisül. A szabadosan alakítgatott történelmi szál keverve egy esetlen, vicces, amolyan piszkálódós résszel, jó mozdulatokkal, pergős cselekménnyel, ami később átmegy egyfajta hősies drámaiságba, olyan homogén természetességgel amilyet csak ritkán látsz filmben. Le a kalappal.
Sok filmnek nagyot csalódok a végében, itt azonban szintén azt kell mondjam: le a kalappal. (ha azt hittétek, hogy elfecsegem magam, akkor most bizonyára csalódtatok 😦 ).
Nagyon tetszetős még a film élénk színvilága, a karakterek sokszínűsége, a nem túl fagyottan kezelt történelem. Jackie Chan persze megint eltört ezt-azt magán míg a mozdulatokat kihozták, de ez már nála megszokott dolog.
A két főszereplő szépen játszott. Az igazság az, hogy a szerep eléggé testhezálló volt mindkettőjüknek. Leehom Wang volt a fiatal büszkeség s temperamentum, míg Jackie Chan az idősekre jellemző meggondoltság, megalkuvás. A páros közötti ellentét megint a helyzetkomikum forrása, a helyzetkomikum pedig nagyon szépen ki volt aknázva a későbbiekben. Wang s Chan pedig olyan összeillően alakítottak, mintha legalább a tizedik film lett volna melyben együtt játszottak.
Nagyon kellemeset csalódtam, s nagyon is ajánlom mindenkinek.
Sandorkavargat's Blog 