I Melt With You (2011)


 

Kezdjük az élet tragikus részével, s haladjunk majd szépen, naponta a napsütés s a rózsaszín mókusok felé…

Vannak olyan napok, amikor egyszerűen nincs kedved felkelni. Úgy érzed nem történhet semmi jó, nem vár semmi aznap amiért érdemes lenne felkelni. Van, hogy csak nézed a falat, s nem tudsz semmit sem kezdeni magaddal. Van, hogy a félelem bénít le, vagy van olyan is, hogy olyan boldog lehetsz az egyik pillanatban, hogy a másik, kicsit  csendesebb pillanat rettenetesen rosszul esik. Van amikor úgy érzed, hogy teljesen párhuzamos vagy a világgal, mintha nem is lennél része annak, mintha senkit sem érdekelne mi van veled. Van olyan is, amikor számodra fontos emberek tűnnek el az életedből, mennydörgősen, vagy csendben. Van, hogy egyszerűen csak elveszted a fonalat. Van, hogy csak unalom ül ki szemedbe, van, hogy csak kétségbeesés, van, hogy elégedetlenség, van olyan amikor semmisség, de a mosoly nagyon ritka már…

Ez a film négy barátról fog szólni, akik össze-összeruccannak néha, egy balhés hétre, a régi szép idők emlékére. Távol a mindennapoktól, a barátság s nosztalgia fényében. Ez az év azonban más lesz…

A film pörgősen indul,  mint minden, amit nagyon vársz már. Úgy tűnhet, hogy hőseink tele vannak élettel… pedig a pörgésnek két változata van… van az egészséges… amikor tényleg topon vagy… s van a másik fajtája, amikor esetleg úgy tűnik, hogy topon vagy, de igazából csak lassan pusztítod magad. Ez a film ez utóbbit példázza.  Már az első pillanattól fogva érezhető az árnyék a négy barát fölött, s ahogy telnek a napok, fogy a pia, s lassan beléjük lát a néző… a végeredmény ijesztő lesz. Út az ember pszichéjének s kétségbeesésének, indoktalan indulatosságának a közepébe.

S mindezt nagyon stílusosan. A színészi játékok meglepően jók. A forgatókönyv nagyon jó a film közepe feléig. Az elején érezhető az út az erőltetett pörgésből a semmibe, viszont a végére sajnos nagyon kifogyott belőle az ötlet. A film színvilága bámulatos, s szerintem a monkey-cam dolgok tökéletesen illettek bele. A zene is nagyon passzol, bár itt-ott kicsit kaotikusan, fület verően durván van illesztve.

Néhányan egyszerűen kapuzárási pániknak írták le ezt a filmet. Szerintem kicsit több volt benne, bár egy kis finomítással akár sokkal jobb is lehetett volna.

Sok a duma, jöjjenek a nevek:

Thomas Jane – WOW. Rob Lowe – WOW2.

Jeremy Piven, Christian McKay, Carla Gugino.

Rendezte: Mark Pellington (Henry Poole is Here, The Mothman Prophecies, Arlington Road)

Szóval, nem tökéletes film, egy 8, 8.5 -öt érne, de tízest fogok rá adni, mert kifejezetten meghatott azon az eltolt estén, amikor láttam, s azért is mert átlagban csúnyán le lett szavazva. A két Trailer itt lesz lejjebb. Ha szeretitek az ízlés s ízléstelen határát súroló pszichés, de mégsem túl durva filmeket, akkor ezt látni kell.

10

 

Trailer 1: (Official)

Trailer2 : (Theatrical- ez vagányabb)

Drive (Gázt!, 2011) Mozinap7


A Teaser feszültségén felindulva, erre a filmre muszáj volt elmenni moziba… főleg, hogy utána is olvastam, s mindenki csak az egekbe tudta emelni … mi lett a vége?

Sztori:

Egy fiatal autós kaszkadőrről, aki mellékállásban bűnözőket fuvarozik, 5 perces határidőn belül. Annak leszünk tanúi, miként süllyed egyre lejjebb egy plátói szerelem, s az alvilág karmai között…

Vélemény:
Ez egy nagyon fura film. Rendkívül feszült, s nyugtalan, s eszméletlenül lassan indul be, csak azért, hogy aztán a képedbe robbanjon.
A film elejével nagyon nem voltam megelégedve. Adott volt Ryan Gosling, meg a feszült pillanat amit már a teaser-ben is bemutattak, amiből megtudtuk, hogy is dolgozik ő. Ott volt még Carey Mulligan, aki egyedül volt egy gyermekkel, mert a férje dutyiban van. Ok. Véletlenül épp szomszédok, de nem igazán beszélnek egymással, mert hősünk nem a szavak embere, inkább csak hosszan néz a semmibe. Szép nézések, sokatmondó tekintetek, jó színészi játék…. de veszettül hiányoztak a mondatok… így nem lehet plátói szerelmet mesterkélni két ember közé… mert egyszerűen puszta nézéssel nem lehet továbblépni egy bizalmatlansági fázison… de tegyük ezt félre… vegyétek úgy, hogy csak én kötekszek… s gondoljátok azt, hogy hősünk annyira körültekintő, hogy inkább nem szól egy szót sem (ami igaz egyébként).
Térjünk át a film kegyetlen felére… A viszonylag lassú felvezetés után a film nagyon felgyorsul, s sokat mutatóan kegyetlen lesz. A szerkezet beindul, s a felek egymás torkának esnek. Kelepce, bosszú, megtorlás a köbön. Többet nem mondok róla, ezt látni kell, csak azért, hogy a ti gyomrotok is felfordulhasson, s a ti hátatokon is fusson végig a lúdbőr. Jaj, csak annyit még, a zeneválasztás eszméletlen 🙂
A moziból abszolút a második félidő hatása alatt jöttem ki… s csak az járt a fejemben… ez de kegyetlen volt.

Nevek: Ryan Gosling (mint mindig, nagyon jó), Carey Mulligan, Bryan Cranston, Christina Hendricks, Ron Perlman, …
Rendezte: Nicolas Winding Refn (Pusher, Bronson, Valhalla Rising)

Mindenképp érdemes megnézni, csak az első felét túl kell tudni élni.

9.5

Trailer:

Midnight in Paris (Éjfélkor Párizsban, 2011)


Éjfél… Párizs… a történelem és a csepegős francia romantika egyé válik… s meglátjuk mi kerekedik ki belőle… Woody Allen szemszögéből…

Sztori:

Egy amerikai ‘család’ Párizsba utazik üzleti ügyekben, s ugyanakkor kikapcsolódásképp. Forgatókönyvírónk s menyasszonya is a csapat része, de az utazás mindenkinek mást jelent… míg a menyasszony a csillogástól s a pszeudó-intellektuális villogástól lesz elkápráztatva, addig hősünk a város gazdag (máig élő) múltjának jelenéseibe temetkezik…

Vélemény:
A film kezdete nagyon semmisnek tűnik. Előkerül a Párizs téma, s egy leendő házaspár akik nem illenek össze. Wow. A varázs azonban éjszaka kezdődik, mikor hősünk egyedül botorkál a kietlen párizsi éjszakában, s egy régi autó áll meg előtte. Az éjszakázók pedig felveszik, s kezdetét veszi kalandja a múltba…

Érezted már valaha úgy, hogy nem igazán passzolsz abba a korba amelyben élünk? Úgy, mintha minden teljesen hidegen hagyna, s amikor mások (rég elhunyt emberek) képeit nézed, azon gondolkodsz, vajon milyen lehetett az életük? Milyen lehetett akkor? Milyen lehetett egy olyan korszakban élni, melynek meg voltak a maga mérgei, de nem volt annyira tartósítva mint ezek a fiktív pénztől, technikától s hataloméhségtől s érdektelenségtől vezérelt napok, melyeken úgy botorkálunk keresztül, hogy megfojtva érezzük magunkat legalább egyszer, legalább minden nap. Milyen lehetett egy olyan korban élni, amikor az értelemnek s a tartásnak még értelme is volt, s meg lehetett élni belőle? Milyen lehetett egy olyan korban élni, amikor még olyan ötletekkel is naggyá válhattál, amelyek nem mások nyomorúságát zsebelik be?
Sokszor amikor könyveket olvastam, megpróbáltam magam az író korába, helyébe, életébe vagy legalább közösségébe képzelni… s amikor hősünket az autó felvette, majd megláttam Ernest Hemingway-t, úgy éreztem otthon vagyok… Woody Allen képzeletében.

Térjünk vissza a valósághoz, mert elkalandoztam. A film a reális s a szürreális keveréke lesz, s épp azt az égető 80 100 150 éves szakadékot szándékszik bemutatni, átélni s magyarázni, melyet feljebb említettem a magam szerencsétlen módján. Hősünk megismerkedik az ‘elveszett generációval‘… (Hemingway, Scott és Zelda Fitzgerald, Gertrud Stein, T.S. Eliot, stb.) s valamennyire a múlt rabja lesz, főleg azután miután plátói szerelem szövődik közötte s a város múltjának egyik alakja között. Ezután eszmél rá, mennyire is félresiklott jelenlegi élete s kapcsolatai, s azt szeretné, bárcsak a múltban élhetne. Arra azonban nem gondol, hogy a múltban, mások is azzal a gondolattal játszottak, bárcsak a múltban élhetnének… a generációs elégedetlenség mindig adott volt ….
Nem akarok többet mondani, mert már így is többet mondtam a kelleténél. Ezt a filmet látni kell. S a jelenkori töltelék történettől pedig el kell tekinteni.

Nevek: Owen Wilson, Rachel McAdams, Marion Cotillard, Adrien Brody, Michael Sheen, …

Az egyik legjobb mellyel mostanában találkozni volt szerencsém…

10

Trailer:

The Bang Bang Club (2010)


Azt kell mondjam, hogy ez a film sajnos igaz történeten alapszik. Sajnos, mert a négy fotós közül, akikre a kilencvenes évek elején ezt a fura jelzőt ragasztották, kettő halott (Kevin Carter, Ken Oosterbroek), egyiküknek pedig mindkét lába hiányzik (de még ez sem akadályozza meg abban, hogy ismét fotózzon, ő Joao Silva). Ez a négy fotós a Dél-afrikai apartheid viszontagságai, s az általános afrikai terror és káosz által vált ismertté, nevükhöz több Pulitzer díjas fotó is kapcsolódik. Ez a négy fotós újraírta a ‘háborús fotósok’ fogalmat azzal a merészséggel, amellyel az éles harci színtér közepébe mert merészkedni.

Sztori:
A film 1990-1994 periódust fogja közre a négy fotós életéből, útjukat a borzalomtól a Pulitzer-ig és vissza.

Vélemény:
Ez a film már rég be volt harangozva, de valahogy eddig (lassan két évig) a süllyesztőben maradt, s csak filmfesztiválokon vetítették. A vélemények eredetileg elég felemásak voltak, legtöbben leginkább azt a merevséget kérdőjelezték meg, mellyel a fotósok el tudtak szakadni a valóság borzalmaitól, s puszta megfigyelőként lefotózni amit látnak, anélkül, hogy beavatkoznának. Az igazság az, hogy ezt próbálták tenni, de amit lát, az embert élete végéig kísérteni fogja, főleg ha még a bűntudata sincs helyén (ez lett Kevin Carter veszte, aki öngyilkosságot követett el, nem sokkal azután, hogy megkapta a Pulitzer-t).
Maga a film lineáris felépítésű, ami nem csoda, hiszen a fotósok elbeszélései illetve az általuk íródott könyv alapján készült.

A harci jelenetek intenzívek s kegyetlenek, a töltelék jelenetek viszont, melyek a szereplők közötti kapcsolatokat igyekeznének kiépíteni, kicsit mesterkéltek, szárazak, s mintha csak húznák a filmet, hogy tovább tartson, mintha csak az elbeszélések közötti űrt igyekeznének valami írói s rendezői töltelékkel kiegyensúlyozni, s ez sajnos eléggé érzékelhető lesz. Ami még nem volt annyira jó, hogy a fotósok jellemrajza nem alakul eléggé ki. A hangsúly Greg Marinovich-on van, akiről elég jó képet kapunk, Kevin Carter tragédiája még át van adva úgy ahogy, de Ken Oosterbroek és Joao Silva elég hangsúlytalan a filmben.
Összegezve: a filmelég jó, de lehetett volna egy kicsit jobb is talán.

Nevek: Ryan Philippe, Taylor Kitsch, Neels Van Jaarsveld, Frank Rautenbach,…
Rendezte: Steven Silver

Trailer:

Greg Marinovich Pulitzer-díjas fotója (1991):

Kevin Carter Pulitzer-díjas fotója (1994):

A filmet szerintem mindenképp érdemes megnézni, de még jobb ha utána esetleg utána is jérsz kicsit, mit is takart a The Bang Bang Club.

8

I Saw the Devil (Akmareul Boatda, 2010)


Egy újabb nagyszerű keleti film!

Sztori: Egy fiatal nő autója lerobban az úton, s egy sorozatgyilkos prédájává válik. Arról azonban a gyilkosnak fogalma sem volt, hogy a nő férje titkos ügynök, s a nyomába fog eredni…

Vélemény:
Keletiesen lendületes, keletiesen beteges, keletiesen játékos, keletiesen fordulatos, keletiesen kegyetlen. Kb. így lehet leírni ezt a filmet. Hősünk a gyilkos után ered, de nem elég annyi neki, hogy gyorsan végezzen vele… nem, kegyetlen játékba kezdenek, s mert a gyilkos is rendkívül rafinált, egyszer egyikük, egyszer pedig másikuk javára billen a mérleg. Így a film teljesen kiszámíthatatlan lesz, csak azért fogod érezni kinek kellene győznie, mert általában a jó győzedelmeskedik… de itt azonban a jó ugyanolyan gyilkos mint a rossz, szóval a dolog relatív. Hogy még érdekesebb legyen, útközben meg lesz  spékelve a film ezzel azzal, de erről inkább nem beszélek, legyen meglepi.
Ha irtózol a titkos ügynökös dologtól, ne tedd. Ez nem olyan amerikai titkosügynökösdi. Inkább olyan MI5-szerű dolog, melynek elég nagy ‘hagyománya van Dél-Koreában’ az északi szomszéddal folytatott huzavona miatt. De itt a titkos ügynökség csak egy meló lesz, mely magyarázza, miért is lehet hősünk ennyire állat. Szóval nyugi. 🙂

Nevek: Byung-hun Lee, Min-sik Choi
Rendezte: Jee-woon Kim

Egy Trailer:

Ezt a filmet nem véleményezni hanem látni kell.

Upsz… Azt hiszem elfelejtettem mondani, gyenge gyomrúaknak nem ajánlott. 🙂

10

The Beaver (A Hódkóros, 2011)


Ismét egy sziporkázó magyar cím.

Sztori:
Walter úgy érzi, hogy élete kicsúszott kezei közül. Vállalkozása a csőd felé halad, a családi élet örömei nem hozzák lázba, biztos úton halad a teljes depresszió felé. Ekkor azonban egy hódra talál, aki ezentúl őt fogja képviselni…

Vélemény:
A marketing fogások kicsit ebben az esetben is félrevezetőek voltak. A bajos egyén kitűnt a trailer-ekből, de azok inkább egy aranyos félig meddig komolytalan valaminek próbálták meg eladni, pedig a film minden csak nem aranyos. Inkább olyan, mint egy segélykiáltás. Van egy középkorú férfi, aki elveszettnek érzi magát a mindennapi élet monoton megpróbáltatásai között, de senki sem érti meg igazán. Itt jön a képbe a hód. A hód az önvédelem egy formájává válik, s eleinte, attól függetlenül, hogy mindenki csak még hülyébbnek nézi, a hód pozitív hatása kézzelfogható lesz. Csak az a baj, hogy az embernek azon oldala, mely sikeressé teszi, hajlamos néha átvenni a hatalmat…

Ez egy amolyan igazi családi dráma, az apa tragikus történetével előtérben. Mellette megismerkedünk a feleség, s a nagyobbik gyermek apróbb drámájával is, de azok inkább csak kikerekítik, általánosabbá teszik a történetet, elveszik de ugyanakkor alá is támasztják a bolond forrongását. Tipikusan amerikai? Eléggé. De nem a fojtó módon. A karakterek, bár kicsit sablonosak, elég összetettek, s érzéssel vannak felépítve. Ez leginkább Jodie Foster-nek köszönhető, aki nagyszerű rendezői munkát vitt véghez.
Maga a cselekmény lineáris, nem ágazik szerteszét, s eléggé Mel Gibson tour de force-ba torkollik, ami csak azoknak rossz dolog akik nem tudnak elszakadni a színész valóságban problémás életétől és nézeteitől s egyfolytában azon kell lovagolniuk.
A film csúnyán alulteljesített a mozikban, ez részben a rossz marketing, részben Mel Gibson,s részben az eszméletlenül furcsa hód eredménye. Ettől függetlenül el kell ismerni, hogy a hódnak elég jó akcentusa és dumái voltak, egész addig, amíg át nem ment egy miniHitlerbe.

Nevek: Mel Gibszon, Jodie Foster, Anton Yelchin…

Összegezve… ha a viszonylag aranyos trailer láttán gyermekkel szeretnéd megnézni… ne tedd, mert ez a pszichológiai játék még téged is próbára fog tenni, s azon veszed majd észre magad, hogy a saját életed hiábavalóságán gondolkodsz. Amúgy meg, nagyon is ajánlott! Jó film, érdekes történet, nagyszerű alakítások.

9

Confessions (Kokuhaku, 2010)


Na térjünk át komolyabb dolgokra…

Sztori:
Egy gyászoló tanárnő a napi tej megivása s egy kis moralizálás után megrázó hírt jelent be diákjainak… a lánya haláláért felelős két diák tejébe néhai férje HIV-el fertőzött vérét fecskendezte bosszúból… de itt még koránt sincs vége a történetnek…

Vélemény:

Ez egy kegyetlen, de annál érdekesebb film volt, tipikus kis japán túlzással és titkolózással kivitelezve. A teljes történettel több részletet végigjárva ismerkedünk meg… s elég érdekes dolgokkal találkozunk majd… kezdve a gyásszal, s folytatva azzal, mire lesz képes a gyermeki elme, hogy ha el van hanyagolva, s fel akarja magára kelteni egy bizonyos személy, vagy épp a körülötte lévők figyelmét. Stílusos bemutatás lesz, melyet néhol egyszerű, néhol pedig nagyszerű színészi játék kísér, a gyász után a gyermeki elme és rögeszme legsötétebb berkeibe kalauzolva a nézőt. S bár néhol kicsit vontatott és mesterkélt, a film kb. 60 százaléka nagyon is a markában fogja tartani a nézőt. A végkimenetel kicsit amerikaias, de sikerült olyan stílusosan hozzáállni, hogy ne hasson elfuseráltnak.

Nevek:
Takako Matsu, Yoshino Kimura, …

Mindenképp ajánlott, s nem csak ez a film, hanem igencsak oda kell figyelni 2010 távol-keleti filmtermésére, mert nagyszerű dolgok láttak napvilágot… melyekből néhány még később következik :p

9

The Tree of Life (Az élet fája, 2011)





Nagyszerű poszterek felemás filmmel párosítva.

Mr. Malick The Thin Red Line-ja (1998) a kedvenceim kozé tartozik, ezért nagyon is kíváncsi voltam ezen új alkotására. Végeredmény?
Bő 2 óra szenvedés. Megérte? Nem.
De nézzük miért is…

Sztori:
Hát a sztori egyszerű, mégis nagyon komplex… valahogy úgy írhatom le, mint egy valamennyire megtört építész visszaemlékezése gyermekkorára, amolyan fájdalmas létmerengés, mely az ember helyét keresi a világban, felveti az otthon által belénkvert értékeket, szeretetet, lojalitást, toleranciát, vagy épp azok hiányát… s mindezt amolyan látomásos kép és hanghatással átitatva, s összehasonlítva a világmindenség örökkévaló kavargásával…

Véleményem ott kezdeném, hogy ez a film sokat akart, rengeteg munkát, stílust, gondolatot, érzést és filozófiát vittek bele… de sajnos annyira elszállt, néhány helyen annyira kitérő, inkoherens és szaggatott volt, hogy azt dolog volt elviselni.

A képvilág nagyon szép, a konkrét történetet bemutató kameraállások eleinte fenomenálisnak tűntek, egy idő után viszont annyira túl voltak használva, hogy erős mesterkéltség érzését keltették. A színek nagyon az érzések segítségére válnak.

Mi volt akkor a fő gond?
A hang. Túl öreges volt, de még nem is ez a baj, semmi bajom a komolyzenével… hanem inkább az akarattal  belevitt alapzaj, mely az ember agyába hatolt, s néha már a gondolatról is elvonta a figyelmed. Emellett… az a rengeteg elsuttogott gondolat. Az ember amikor mereng, töpreng, nosztalgiázik, vagy egyszerűen beszél a saját fejével, nem suttogásnak hangja a szavakat. Igen rejtélyesebb lett tőle a hangulat, de az egész egy halálos ágy érzését keltette, mely az alapmorajlással együtt kegyetlenül próbára tette a türelmem. (s itt egyes szám első személyben beszélek, mert ez úgy látom csak az én problémám.) A másik baj, a zene néha passzolt, sokszor azonban a kép egyszerű szépségét tette tönkre.
De zárjuk le ezzel a hangot.


A szép Képvilág koherenciája…
Miután két alapvetően haszontalan képsor után (melyeken keresztül a gyász s a múlhatatlanul elmébe vésődött emlékek fogalmával, na meg a szereplőkkel ismerkedik meg a néző) a normális történetbe is belevetődhetne a néző, hamarosan egy hatalmas teremtéselméletet kap az Univerzum térhódításától kezdve napjainkig… igen az ember elmélkedik a létről… de ha dokumentumfilmet akarok nézni, bekapcsolom a National Geographic-ot… félre ne értsen senki… a képek s a megvalósítás fenomenális… csak nem illik sehová… tulajdonképpen szinte az emberi türelemmel játszik…

Miután ez a rész eltelik azonban… a varázs is a múlté lesz… s megismerkedünk az egyszerű történettel… ami korrekt, de a túlstilizált bemutatás miatt egyáltalán nem fog természetesnek tűnni.
S a film legnagyobb baja pedig az, hogy miután bemutat egy darabot a múltból, nem ér el addig a pontig amit meghirdet az elején! Ezt nem részletezem hosszabban, a lényeg az, hogy megint Sean Penn-el találkozunk, aki még mindig depressziós s egyedül van a világban…

Nem tudtam tökéletesen megfogalmazni mi volt a bajom vele, egy olyan általános rosszérzésem volt filmnézés közben, s most próbáltam visszagondolni arra, mi irritált. Be kell ismerjem, nagyon negatív voltam, ezért elismétlen még egyszer a pozitívumokat, hátha ez segít: fantasztikus kép és színvilág, szép alakítás Brad Pitt-től.

Nevek:
Brad Pitt (nem dicsérjük többet), Sean Penn (abszolút feleslegbe), s Jessica Chastain (aki érdekes varázst visz egyes jelenetekbe)

Elnyúlt a bejegyzés… Nézzétek meg, lehet megrengeti a világotokat, én sajnos nagyot csalódtam benne.

6.5

Source Code (Forráskód, 2011) Mozinap1


Ez, s az elkövetkezendő 3 bejegyzés olyan filmekről íródik, melyeket a moziban tekintettem(ünk) meg. Ha esetleg egy kicsit elfogult leszek, akkor elnézést kérek. 🙂

Na akkor jöjjön a szöveg:

Vártam ezt a filmet, talán azért is, mert a trailer-t látva nagyon megtetszett az alapötlet, s mindaz amit egy ilyen ötletből ki lehet hozni, s emellett kíváncsiságom csak táplálta az a tény, hogy David Bowie ‘kicsi’ fia, Duncan Jones rendezte, akinek a bemutatkozófilmje, a 2009-es Moon nekem annyira bejött.
Gyorsan megmutattam barátnőmnek is a trailer-t, s mivel az ötlet meg Jake Gyllenhaal neki is bejöttek, el is indultunk Forráskódot kompilálni ,p (na jó, tudom, ez a poén nem jött be… :)).

Mint általában, kezdjük a sztorival:

Egy katonával ismerkedünk meg, aki egy ismeretlen helyen van, egy furcsa misszión. Egy halott ember emlékeibe helyezve kell bombarobbantó után kutatnia egy már amúgy is felrobbantott vonaton…

Vélemény:

Az első felét imádtam, a vége felé pedig valahogy, legalábbis számomra, az egész elvesződött. Például barátnőmnek tetszett, s le is lettem szólva, hogy ennyit rágódom az ilyen apróságokon, de nekem néhány dolog egyszerűen nem fért a fejembe…..!!!!

Kicsit bővebben:

Az egész film nagyon szépen épül fel, hősünknek nem sikerül megakadályozni a robbantásokat, ezért egy csomószor visszahelyezik ugyanannak az utasnak ugyanazon emlékfoszlányába, s az egész megspékelődik egy kis romantikával, mikor is nagyon megtetszik neki a már halott szembeülő nő. Na de nem ez a lényeg.


Most fogja be a fülét mindenki aki nem akarja hallani 🙂
Az egésznek számomra ott lett vége amikor kimentek a vonatból… emlékfoszlány!!! Tegyük fel a vonaton belül volt hogy ismerni a terepet, mert az agy sokkal többet megfigyel annál, mint amit mi hiszünk, ok, de a vonaton kívüli világ részletessége túl sok volt… főleg azzal a furgonnal. Innen már érződött, hogy időutazást akarnak kerekíteni belőle, amit meg is csináltak, s ami nekem már egyáltalán nem tetszett, mert kontrasztba volt a film elejével. Aztán még jöttek az olyan dolgok, hogy üzenetet küld az ügynöknőnek… honnan? hogy? a neten nem írják a Contact List-be a Secret Military Organization címszó alatt
S végül a keserédes heppi end … ahh.
Na kiszedheted a füldugód.
Szóval, foglaljam össze azoknak akik nem olvasták az előző néhány sort.
OK film, jó kezdettel, s ha a második felében lévő írói s valamennyire rendezői vagy vágási(mert az eredeti verzió lehet sokkal többet mondott) hibáktól el tudsz tekinteni, akkor kellemes másfél órád lesz. Ha nem, akkor úgy jársz mint én.


Jaj, s még valami. Nem tudom láttáok-e a Quantum Leap nevű sorozatot. Ha nem, keressetek utána, Scott Bakula hátszott benne, jó kis sorozat ,a nyolcvanas évek végéből. De nem a lényeg, hanem hogy amikor megpillantja a másik arcot, s csodálkozik, akkor pont ez a sorozat jutott eszembe, ahol minden részben ez volt. 

Nevek:

– a színészi alakításokra abszolút nem lehet panasz.
Jake Gyllenhall, Michelle Monaghan, Vera Farmiga (s érdekes, hogy Gyllenhall milyen harmonikus párost alkotott mindkét oldalról mindkét színésznővel, ez nagyszerű volt).

Nem tökéletes, de egyszer érdemes megnézni.Ha az eredeti ötletnél maradtak volna, akkor egy sokkal szárazabb, sokkal keményebb, és sokkal nagyszerűbb filmet kaphattunk volna. Ha valakit érdekel, írjon, s esetleg elmondom mire gondoltam, már hosszú a bejegyzés s nincs kedvem ide írni 🙂

Ja, s a film legnagyobb poénját még így sem lőttem le, s nyugodtan lesz min csodálkozni, ha esetleg ezt végigolvastátok is :p

8

L’illusionniste (Az illuzionista, 2010)



Jacques Tati  (1907-1982) francia filmrendező által írott, kiadatlan forgatókönyv alapján született animációs film. Ahogy utólag utána olvastam, úgy tűnik, hogy a közvéleményt eléggé megosztotta ez a mű egyszerűsége és szótlansága miatt. Igazából nem vagyok annyira otthon monsieur Tati művészetében, tehát egyszerű tudatlanként fogom elbírálni ezt a filmet.

Sztori:
Egy illuzionistáról szól, aki fellépési lehetőségek után kutatva Skóciába kerül, ahol mellészegődik egy fiatal lány is. Életüket együtt fogják tengetni ezután, városról-városra, színpadról-színpadra, szállóról-szállóra…

A vélemény pedig összességében pozitív. Nézzünk az egésznek a mélyére valahogy.
Ha egy mondatban össze kellene foglaljam talán ezt kellene mondjam: Egy kor alkonya egy másik hajnala.
Az egész film hangulata keserédes.
Van egy öregedő illuzionista (az 50-es években), aki már nem igazán találja helyét a modern mozis és RocknRoll-tól átitatott világban, hogy megélhetését biztosíthassa, el kell hagynia hazáját egy idegen ország poros csehóiért. Itt szegődik mellé egy fiatal lány, akinek szintén nemigen van helye a maga világában. Napjaikat együtt tengetik, amolyan apa-lánya harmóniában… s míg az idős úr lassan kinő a világból, addig a fiatal lány épphogy belenő abba…
A régies animáció képvilága fergeteges, ezeket a képeket semmi tartalom nélkül el tudtam volna bámulni másfél órát, a zene úgyszint nagyon szép… szöveg nincs benne, ezért a gesztikulációt figyelve az animációra még nagyobb hangsúly jut. Viszonylag kevés szereplővel találkozunk, s a szöveg hiányában egy-két karakterisztikus jellegzetességen kívül nemigen ismerkedünk meg velük. Az egész filmet egyfajta helyzetkomikum hatja át az elejétől a végéig. Ez az elején feldob, a végén viszont csak még keserűbbé tesz mindent.
Ami nem igazán jön át jól, az-az idő múlása. Ezt csak a lány növekvése, s ízlésének változása jelzi… de amúgy az egész nagyon konstans volt ebben a ‘felvonásban’ is… itt megérte volna radikálisabban változtatni.
Egyszerre leszel elbűvölve, s elszomorítva… ja, s a nyulat imádtam 😀

Hangok:
Jean-Claude Donda, Eilidh Rankin,…
Rendezte:
Sylvain Chomet (érdemes még megnézni tőle a Les triplettes de Belleville-t)

9

Ha egy másik véleményt is szeretnél átbújni: KLIKK IDE

Visszatérve a fergeteges animációhoz… klikk ide le még néhány képért 🙂

Még Képek

Sucker Punch (Álomháború, 2011)




Zack Snyder filmjeit általában kedvelem. Ott volt eddig a Dawn of the Dead (2004), 300 (2006), Watchmen (2009), és a Legend Of The Guardians (2010), és most muszáj volt hogy jöjjön egy ilyen Sucker Punch -féle, hogy megváltoztassa a véleményem.

Igazából nem tudom, hogy ezt a filmet utáljam, vagy tiszteljem-e, mert szeretni semmiképp sem tudom. Ha úgy igazán össze akarnám foglalni, kb. azt mondhatnám: hogyan lehet túl sok fantáziával, animációval és lopott túlbonyolítással megölni egy közepes alapgondolatot.

Sztori:
A hatvanas években játszódik, mikor a BabyDoll-nak becézett szőke lány, édesanyja halála után, gonosz nevelőapja hatására, elmegyógyintézetbe kerül. A következő pillanatban már lekötözve találjuk egy székben, s egy ismeretlen orvos lobotómiát akar végezni rajta (lobotómia– emberke lenyugtatása egy agybavert vékony csákány segítéségével. Ha jól találják el a pontot- kedves emberke, ha nem … s ez a gyakoribb – répa, retek, mogyoró), mielőtt azonban a csákány beverődne, a fantázia szárnyalni kezd…

Vélemény:
Na most kellene elmagyaráznom, mit is jelent az, hogy utáltam, de tiszteltem…
Már amikor először magyarázatlanul a lobotómiához értünk, tudtam, hogy itt most valami nagyon dús dolog következik, s igazam is volt, hirtelen egy Moulin Rouge-szerű bordélyban találta hősnőnk magát, ahonnan meg kellett valahogy szökni… de ehhez bizonyos eszközök kellettek… ezt nem magyarázom részletesebben, lényeg ami lényeg, itt Babydollnak táncolnia kell miközben ezeket beszerzik, de amikor táncolni kezd, hirtelen egy új, vad, harcos fantáziában találja magát, ahol harcolnia kell, pl. gépfegyveres keleti szellemekkel, vagy náci zombikkal, hogy csak a Dod Sno vagy a sima manga beütést hozzam fel. Ez pedig már a történet harmadik szintje, s az egész tiszta Inception. ingázunk a második és a harmadik szint között, miközben kialakul valahogy egy konfliktusokkal teli néhány hét története, egy szökési kísérlettel fűszerezve… innen érünk vissza az elejére.
Mi tetszett? A merészsége.
Mi nem tetszett? Minden más. Emily Browning szép, de nagyon gyenge volt vezérszereplőnek. A szintek közötti masszív különbség úgy környezetben, mint mozgalmasságban, teljesen élvezhetetlenné teszi a filmet, egyszerűen nincs egy normális ritmusa. 2 réteg valóságszerű… míg a harmadik átmegy Duke Nukem-be, csak csajokkal. A bordélyos rész nem elég részletes, és meghökkentő, más szóval lapos. A kezdeti jelenetek a lassítások miatt minden erejüket elvesztik, a zene eszméletlen jó, de olyan kaotikusan közévágva, hogy csak még jobban a néző agyára megy, a harcos jelenetekben túl sok a lassítás… én értem, hogy szép az animáció, de ez már mégis sok…
Nem tudsz úgy végignézni egy másfél órás filmet, hogy az elején sejted mi a franc történik… aztán egy óráig nézed a képernyőd, s agyad jobb fele azt kérdi a baltól: Ez most mi a f.sz? Az meg azt válaszolja: Nemtom… nézzük inkább a falat… az koherensebb. A film végén minden összeáll… ha ki bírja várni a néző… és elég erősen figyel. Amikor teljesen összeállt a kép, az volt az első gondolatom, hogy: tiszteletem a bonyodalomért, de ez a film rémes volt

Nevek:
Emily Browning, Abbie Cornish, Jena Malone, Vanessa Hudgens, Jamie Chung, Carla Gugino, Scott Glenn, …

Tiszteletem annak aki túlélte ezt a filmet!

5

Hereafter (2010)



Clint Eastwood legújabb dobása. Nézzük csak miről van szó…

Sztori: három ember, akiket megcsap a halál szele. Az amerikai egy különös képességre tesz szert (kommunikálni tud a halottakkal), mely teljesen tönkreteszi az életét. A francia újságírónő életét egy szökőár forgatja fel, s egy könyv írására készteti, míg egy londoni kisfiú ikertestvérét veszíti el. Hármójuk útja pedig valahogy összekapcsolódik…

Mint már a sztoriból is látszik, a cselekmény három szálon fut. Az egész lassú, nyomott és lassan bontakozik ki. Mind a három hős békétlen, a teljesség és válaszok után kutat. A szökőár brutális dinamikája az elején felpörgeti a nézőt, s emiatt a film közepe felé a figyelme a lassú cselekmény hatására akarva-akaratlanul lankadni fog, hiába járja át az egészet a misztikum szele. A képhatás nagyon tetszetős, a színészi alakítások jók, azonban olyan töltelék karakterekkel is találkozunk, akik csak húzni fogják az egészet, feszültséget generálva. A szálak nagyon szerteágazóak, s bár a végén Charles Dickens segítségével sikerül összekapcsolni őket, egy félig-meddig semmilyen megoldást kapunk, s az a plusz, ami a filmet igazán naggyá, látványossá, feledhetetlenné tehette volna, valahogy elmarad. Ha hasonlatot kellene rá találni valahogy, azt mondanám olyan volt mint egy törött tükör. Néhány hét múlva már arra sem emlékszel, hol állott a szobában. Ha a három rész közül választanom kellene, azt mondanám, hogy a film legjobb része az ikertestvérek sztorija volt.

Nevek: Matt Damon, Cécile de France, Frankie és George Mclaren

Ez már a második Eastwood film(az Invictus után) mely kis csalódást okozott, túl erőltetett s földhöz ragadott volt, pedig higgyétek el, nem amerikai csodasztorit vártam. Az előbb említett negatív dolgoktól függetlenül viszont nem mondhatom azt, hogy nem érdemes megnézni. Az egész okés és korrekt, de sajnos semmi több. Ha más véleményen vagytok, akkor ne féljetek azt megosztani velem.

7.5

Blue Valentine (2010)


Egy mesterien fájdalmas film, egy párkapcsolatról.

Két szemszögből fogjuk követni az eseményeket, a múlt s jelen perspektívájából, az egyik egy szép kapcsolat kezdetének rózsaszín dalát énekli majd, míg a másik ugyanazon szép kapcsolatnak lassú, csúfondáros végét.

Igazából egy lassú, s félig meddig kellemetlen film lesz. Miért is? Bemutatják a szép szerelmet, s közbe a másik végén a néző egyfolytában érezni fogja mint hull ez szét. Hogy nincs kedved a másikhoz, nem viseled el az idegesítő szokásait, a hangnemét, a karakterét, egészen addig, míg rá nem jössz, menekülni kell. Tanulság? A szerelem egy ábránd s igazából nem is létezik. Pont. És heppi endek sincsenek. Ha ezt nem tudtad, akkor álomvilágban élsz. Két elveszett hősünk valahogy egymásra talál miután hánykolódik a világban, de kapcsolatukat valami mindig beárnyékolja: a férfi, aki nem tervezett családot, de belecsöppent és belenőtt a feladatba, s a nő, aki már nem bírja nézni mint fecsérli el férje tehetségét és fiatal éveit piti munkákkal, az ambíció teljes hiányában.

Nevek:
Ryan Gosling– fantasztikus játék, eggyé válik az egyszerű, ragaszkodó, kicsit trágár férfival, és még a haját is elhullajtja
Michelle Williams– hiányoztak az arcából az érzések
Derek Cianfrance-nak ez a második nagyfilmje a Brother Tied (1998, s melyet sajnos sehol sem lehet megtalálni) után, de még ez is az olcsó filmek közé tartozik, a maga 1 millás büdzséjével. Igaz ami igaz, itt nem is volt sok mire költeni, mert a hangsúly abszolút a sztorin van.

Ha szeretnétek megismerkedni a szerelmi csalódás fogalmával, akkor ne hagyjátok ki.

9.5

The King’s Speech (A Király Beszéde-2010)


Honnan is kezdjem? Igazából ez megint egy olyan film, melyet nem arra találtak ki, hogy szavakba öntsék.
Miről is szól?
VI. György angol király beszédképtelenségéről. Pontosabban arról, miként is szabadul meg tőle Lionel Logue logopédus segítségével.

És akkor próbáljuk meg körbeírni a körülírhatatlant. Sokaknak ez a film hosszasnak és semmilyennek tűnhet. A vasárnap délutáni filmnéző szempontjából ez teljesen érthető is. Van egy herceg… aki képtelken beszédet mondani. Könycsepp. Big A Deal…. Azonban ha más szemszögből nézzük a filmet, rá kell jöjjünk, hogy itt valami mesteriről van szó. Először is, True Story! Másodszor, egy igen kényes történelmi időszakot ír körül a fura sztorihoz képest meglepően hűen. Harmadszor: a karakterekben kavargó érzéseket pontról pontra érezteti a nézővel… kezdve a herceggel, aki nem érzi magát méltónak a trónra, menekülni szeretne a feladat elől, de el kell fogadnia sorsát, fel kell nőnie hozzá, mindezt egy háború árnyékában. Aztán ott van a botcsinálta logopédus, akinek óriási szíve s tudása van, érdekes, vicces karaktere, egyedül a diplomái hiányoznak. A kettejük kedvelem-utálom kapcsolata már magában is érdekes lenne. A film azonban tovább követi a történelem fonalát, Edward király botrányos lemondásával, a királyi család kötöttségeinek bemutatásával, mely megpecsételi a tagok életét, egészen a király híres beszédéig, mely egy új, sötét korszak kezdetét jelentette Európa történetében. Minden egyes apró szösszenet hűen ki van dolgozva, s figyelni kell minden másodpercére, még akkor is, ha első ránézésre esetleg úgy tűnik, hogy nem történik semmi. Jellemrajzokat ilyen mélységben, ilyen érzéssel már ritkán lát az ember. Aki ismeri valamennyire Tom Hooper rendező munkásságát, az tudja, hogy a különleges karakterekkel mindig keményen játszadozik, s egy világot közvetít a néző felé egyszerűen a jellemvonásaik, viselkedésük, érzéseik, hátterük, álmaik bemutatásával (mint ahogy azt pl. a The Damned United esetében is tette, hogy csak a legutóbbit említsem.)
Ezt a filmet már csak a Colin Firth s Geoffrey Rush által nyújtott mesés színészi alakításokért is megéri megnézni, még akkor is, ha maga a történet esetleg nem is ragadtat el annyira.

Nevek:
-mint már említettem, Colin Firth (teljesen megérdemelt Oscar, bár szerintem a többi jelölt is legalább ennyire megérdemelte), Geoffrey Rush (Aki a POTC-ban nem igazán szerette, most egy teljesen új oldalát ismerheti meg, keserédes karakter mesteri előadásban), Helena Bonham Carter, Guy Pearce (kicsit többet szerettem volna látni a filmben),Jennifer Ehle, Derek Jacobi, Timothy Spall, …

Nem húzom tovább a szót. Fantasztikus film, látni kell. És kész.

10

It’s Kind of a Funny Story (2010)


Sztori:

Mikor egy problémás, unott és depressziós tini rájön, hogy öngyilkosságra hajlamos, beutaltatja magát egy pszichiátriára egy hetes kivizsgálásra. Itt fog rájönni, milyen szerencsés, s hogyan is folytassa tovább…

Vélemény:

Igazából úgy ültem neki, hogy tessék, ismét itt van egy depressziós tinifilm, blabla bajokkal, s moralizálással, s talán egyszer nézhető lesz s elverek vele másfél órát a saját unalmas életemből. Azonban már az első tíz perc után rá kellett eszmélnem, hogy ez nem így lesz. Ez a film valami más volt… bár a sztori sablonosnak tűnhet, az egészben benne lesz az a bizonyos plusz, ami napjaink sokat ismert történeteit hitelessé, újjá, színesebbé teheti. Itt a lényeg a közegen, s a karaktereken volt. A főhős egy amolyan félig elveszett lény, unott s akarat nélküli. Sorsát a körülötte lévő emberek formálják, egészen addig, míg rá nem jön, hogy így nem lesz jó. Minden ember első kigondolt, vagy tudat alatti gondolata a beláthatatlannak tűnő problémákra: öngyilkosság. A formáló közeget a pszichiátria fogja szolgáltatni a számára, de nem a szokott módon. Nem a sok elfuserált ember kárán tanulja majd meg, hogy az élete értékes s bla bla bla. Épp ellenkezőleg. Megbarátkozik velük, figyel rájuk, beszélget velük, megtanulja értékelni őket, s örülni az apróságoknak, a barátságot, a mosolyt, megtanulja látni a lényeget, s követni az akaratát. Na de nem lövöm le még ennél is jobban… annyit akarok kihangsúlyozni, hogy ennek a filmnek akkora pozitív töltete, emberi jellege, keserédes humora van, hogy szerintem bárki, akarva-akaratlanul is, de szeretni fogja.

Egy szó a rendezőkről: Anna Boden és Ryan Fleck. Ők rendezték a Half Nelson-t(2005). Bár már a Half Nelson is a maga módján egy nagyszerű nyomott film volt, az It’s Kind of a Funny Story a hangulatával, emberségével még több embernek tudja felhívni a figyelmét a sokszor láthatatlan, de annál komolyabb problémákra, melyek itt a történetek alapját képzik, mert az agy helyett inkább a szívhez szól.

Nevek:
Keir Gilchrist, Emma Roberts, Zach Galifianakis (nagyszerű alakítás), …

Épp tökéletesnek nem lehet mondani, de szerintem látni kell.

9.5