I Melt With You (2011)


 

Kezdjük az élet tragikus részével, s haladjunk majd szépen, naponta a napsütés s a rózsaszín mókusok felé…

Vannak olyan napok, amikor egyszerűen nincs kedved felkelni. Úgy érzed nem történhet semmi jó, nem vár semmi aznap amiért érdemes lenne felkelni. Van, hogy csak nézed a falat, s nem tudsz semmit sem kezdeni magaddal. Van, hogy a félelem bénít le, vagy van olyan is, hogy olyan boldog lehetsz az egyik pillanatban, hogy a másik, kicsit  csendesebb pillanat rettenetesen rosszul esik. Van amikor úgy érzed, hogy teljesen párhuzamos vagy a világgal, mintha nem is lennél része annak, mintha senkit sem érdekelne mi van veled. Van olyan is, amikor számodra fontos emberek tűnnek el az életedből, mennydörgősen, vagy csendben. Van, hogy egyszerűen csak elveszted a fonalat. Van, hogy csak unalom ül ki szemedbe, van, hogy csak kétségbeesés, van, hogy elégedetlenség, van olyan amikor semmisség, de a mosoly nagyon ritka már…

Ez a film négy barátról fog szólni, akik össze-összeruccannak néha, egy balhés hétre, a régi szép idők emlékére. Távol a mindennapoktól, a barátság s nosztalgia fényében. Ez az év azonban más lesz…

A film pörgősen indul,  mint minden, amit nagyon vársz már. Úgy tűnhet, hogy hőseink tele vannak élettel… pedig a pörgésnek két változata van… van az egészséges… amikor tényleg topon vagy… s van a másik fajtája, amikor esetleg úgy tűnik, hogy topon vagy, de igazából csak lassan pusztítod magad. Ez a film ez utóbbit példázza.  Már az első pillanattól fogva érezhető az árnyék a négy barát fölött, s ahogy telnek a napok, fogy a pia, s lassan beléjük lát a néző… a végeredmény ijesztő lesz. Út az ember pszichéjének s kétségbeesésének, indoktalan indulatosságának a közepébe.

S mindezt nagyon stílusosan. A színészi játékok meglepően jók. A forgatókönyv nagyon jó a film közepe feléig. Az elején érezhető az út az erőltetett pörgésből a semmibe, viszont a végére sajnos nagyon kifogyott belőle az ötlet. A film színvilága bámulatos, s szerintem a monkey-cam dolgok tökéletesen illettek bele. A zene is nagyon passzol, bár itt-ott kicsit kaotikusan, fület verően durván van illesztve.

Néhányan egyszerűen kapuzárási pániknak írták le ezt a filmet. Szerintem kicsit több volt benne, bár egy kis finomítással akár sokkal jobb is lehetett volna.

Sok a duma, jöjjenek a nevek:

Thomas Jane – WOW. Rob Lowe – WOW2.

Jeremy Piven, Christian McKay, Carla Gugino.

Rendezte: Mark Pellington (Henry Poole is Here, The Mothman Prophecies, Arlington Road)

Szóval, nem tökéletes film, egy 8, 8.5 -öt érne, de tízest fogok rá adni, mert kifejezetten meghatott azon az eltolt estén, amikor láttam, s azért is mert átlagban csúnyán le lett szavazva. A két Trailer itt lesz lejjebb. Ha szeretitek az ízlés s ízléstelen határát súroló pszichés, de mégsem túl durva filmeket, akkor ezt látni kell.

10

 

Trailer 1: (Official)

Trailer2 : (Theatrical- ez vagányabb)

Reklámok

Drive (Gázt!, 2011) Mozinap7


A Teaser feszültségén felindulva, erre a filmre muszáj volt elmenni moziba… főleg, hogy utána is olvastam, s mindenki csak az egekbe tudta emelni … mi lett a vége?

Sztori:

Egy fiatal autós kaszkadőrről, aki mellékállásban bűnözőket fuvarozik, 5 perces határidőn belül. Annak leszünk tanúi, miként süllyed egyre lejjebb egy plátói szerelem, s az alvilág karmai között…

Vélemény:
Ez egy nagyon fura film. Rendkívül feszült, s nyugtalan, s eszméletlenül lassan indul be, csak azért, hogy aztán a képedbe robbanjon.
A film elejével nagyon nem voltam megelégedve. Adott volt Ryan Gosling, meg a feszült pillanat amit már a teaser-ben is bemutattak, amiből megtudtuk, hogy is dolgozik ő. Ott volt még Carey Mulligan, aki egyedül volt egy gyermekkel, mert a férje dutyiban van. Ok. Véletlenül épp szomszédok, de nem igazán beszélnek egymással, mert hősünk nem a szavak embere, inkább csak hosszan néz a semmibe. Szép nézések, sokatmondó tekintetek, jó színészi játék…. de veszettül hiányoztak a mondatok… így nem lehet plátói szerelmet mesterkélni két ember közé… mert egyszerűen puszta nézéssel nem lehet továbblépni egy bizalmatlansági fázison… de tegyük ezt félre… vegyétek úgy, hogy csak én kötekszek… s gondoljátok azt, hogy hősünk annyira körültekintő, hogy inkább nem szól egy szót sem (ami igaz egyébként).
Térjünk át a film kegyetlen felére… A viszonylag lassú felvezetés után a film nagyon felgyorsul, s sokat mutatóan kegyetlen lesz. A szerkezet beindul, s a felek egymás torkának esnek. Kelepce, bosszú, megtorlás a köbön. Többet nem mondok róla, ezt látni kell, csak azért, hogy a ti gyomrotok is felfordulhasson, s a ti hátatokon is fusson végig a lúdbőr. Jaj, csak annyit még, a zeneválasztás eszméletlen 🙂
A moziból abszolút a második félidő hatása alatt jöttem ki… s csak az járt a fejemben… ez de kegyetlen volt.

Nevek: Ryan Gosling (mint mindig, nagyon jó), Carey Mulligan, Bryan Cranston, Christina Hendricks, Ron Perlman, …
Rendezte: Nicolas Winding Refn (Pusher, Bronson, Valhalla Rising)

Mindenképp érdemes megnézni, csak az első felét túl kell tudni élni.

9.5

Trailer:

Midnight in Paris (Éjfélkor Párizsban, 2011)


Éjfél… Párizs… a történelem és a csepegős francia romantika egyé válik… s meglátjuk mi kerekedik ki belőle… Woody Allen szemszögéből…

Sztori:

Egy amerikai ‘család’ Párizsba utazik üzleti ügyekben, s ugyanakkor kikapcsolódásképp. Forgatókönyvírónk s menyasszonya is a csapat része, de az utazás mindenkinek mást jelent… míg a menyasszony a csillogástól s a pszeudó-intellektuális villogástól lesz elkápráztatva, addig hősünk a város gazdag (máig élő) múltjának jelenéseibe temetkezik…

Vélemény:
A film kezdete nagyon semmisnek tűnik. Előkerül a Párizs téma, s egy leendő házaspár akik nem illenek össze. Wow. A varázs azonban éjszaka kezdődik, mikor hősünk egyedül botorkál a kietlen párizsi éjszakában, s egy régi autó áll meg előtte. Az éjszakázók pedig felveszik, s kezdetét veszi kalandja a múltba…

Érezted már valaha úgy, hogy nem igazán passzolsz abba a korba amelyben élünk? Úgy, mintha minden teljesen hidegen hagyna, s amikor mások (rég elhunyt emberek) képeit nézed, azon gondolkodsz, vajon milyen lehetett az életük? Milyen lehetett akkor? Milyen lehetett egy olyan korszakban élni, melynek meg voltak a maga mérgei, de nem volt annyira tartósítva mint ezek a fiktív pénztől, technikától s hataloméhségtől s érdektelenségtől vezérelt napok, melyeken úgy botorkálunk keresztül, hogy megfojtva érezzük magunkat legalább egyszer, legalább minden nap. Milyen lehetett egy olyan korban élni, amikor az értelemnek s a tartásnak még értelme is volt, s meg lehetett élni belőle? Milyen lehetett egy olyan korban élni, amikor még olyan ötletekkel is naggyá válhattál, amelyek nem mások nyomorúságát zsebelik be?
Sokszor amikor könyveket olvastam, megpróbáltam magam az író korába, helyébe, életébe vagy legalább közösségébe képzelni… s amikor hősünket az autó felvette, majd megláttam Ernest Hemingway-t, úgy éreztem otthon vagyok… Woody Allen képzeletében.

Térjünk vissza a valósághoz, mert elkalandoztam. A film a reális s a szürreális keveréke lesz, s épp azt az égető 80 100 150 éves szakadékot szándékszik bemutatni, átélni s magyarázni, melyet feljebb említettem a magam szerencsétlen módján. Hősünk megismerkedik az ‘elveszett generációval‘… (Hemingway, Scott és Zelda Fitzgerald, Gertrud Stein, T.S. Eliot, stb.) s valamennyire a múlt rabja lesz, főleg azután miután plátói szerelem szövődik közötte s a város múltjának egyik alakja között. Ezután eszmél rá, mennyire is félresiklott jelenlegi élete s kapcsolatai, s azt szeretné, bárcsak a múltban élhetne. Arra azonban nem gondol, hogy a múltban, mások is azzal a gondolattal játszottak, bárcsak a múltban élhetnének… a generációs elégedetlenség mindig adott volt ….
Nem akarok többet mondani, mert már így is többet mondtam a kelleténél. Ezt a filmet látni kell. S a jelenkori töltelék történettől pedig el kell tekinteni.

Nevek: Owen Wilson, Rachel McAdams, Marion Cotillard, Adrien Brody, Michael Sheen, …

Az egyik legjobb mellyel mostanában találkozni volt szerencsém…

10

Trailer:

The Bang Bang Club (2010)


Azt kell mondjam, hogy ez a film sajnos igaz történeten alapszik. Sajnos, mert a négy fotós közül, akikre a kilencvenes évek elején ezt a fura jelzőt ragasztották, kettő halott (Kevin Carter, Ken Oosterbroek), egyiküknek pedig mindkét lába hiányzik (de még ez sem akadályozza meg abban, hogy ismét fotózzon, ő Joao Silva). Ez a négy fotós a Dél-afrikai apartheid viszontagságai, s az általános afrikai terror és káosz által vált ismertté, nevükhöz több Pulitzer díjas fotó is kapcsolódik. Ez a négy fotós újraírta a ‘háborús fotósok’ fogalmat azzal a merészséggel, amellyel az éles harci színtér közepébe mert merészkedni.

Sztori:
A film 1990-1994 periódust fogja közre a négy fotós életéből, útjukat a borzalomtól a Pulitzer-ig és vissza.

Vélemény:
Ez a film már rég be volt harangozva, de valahogy eddig (lassan két évig) a süllyesztőben maradt, s csak filmfesztiválokon vetítették. A vélemények eredetileg elég felemásak voltak, legtöbben leginkább azt a merevséget kérdőjelezték meg, mellyel a fotósok el tudtak szakadni a valóság borzalmaitól, s puszta megfigyelőként lefotózni amit látnak, anélkül, hogy beavatkoznának. Az igazság az, hogy ezt próbálták tenni, de amit lát, az embert élete végéig kísérteni fogja, főleg ha még a bűntudata sincs helyén (ez lett Kevin Carter veszte, aki öngyilkosságot követett el, nem sokkal azután, hogy megkapta a Pulitzer-t).
Maga a film lineáris felépítésű, ami nem csoda, hiszen a fotósok elbeszélései illetve az általuk íródott könyv alapján készült.

A harci jelenetek intenzívek s kegyetlenek, a töltelék jelenetek viszont, melyek a szereplők közötti kapcsolatokat igyekeznének kiépíteni, kicsit mesterkéltek, szárazak, s mintha csak húznák a filmet, hogy tovább tartson, mintha csak az elbeszélések közötti űrt igyekeznének valami írói s rendezői töltelékkel kiegyensúlyozni, s ez sajnos eléggé érzékelhető lesz. Ami még nem volt annyira jó, hogy a fotósok jellemrajza nem alakul eléggé ki. A hangsúly Greg Marinovich-on van, akiről elég jó képet kapunk, Kevin Carter tragédiája még át van adva úgy ahogy, de Ken Oosterbroek és Joao Silva elég hangsúlytalan a filmben.
Összegezve: a filmelég jó, de lehetett volna egy kicsit jobb is talán.

Nevek: Ryan Philippe, Taylor Kitsch, Neels Van Jaarsveld, Frank Rautenbach,…
Rendezte: Steven Silver

Trailer:

Greg Marinovich Pulitzer-díjas fotója (1991):

Kevin Carter Pulitzer-díjas fotója (1994):

A filmet szerintem mindenképp érdemes megnézni, de még jobb ha utána esetleg utána is jérsz kicsit, mit is takart a The Bang Bang Club.

8

I Saw the Devil (Akmareul Boatda, 2010)


Egy újabb nagyszerű keleti film!

Sztori: Egy fiatal nő autója lerobban az úton, s egy sorozatgyilkos prédájává válik. Arról azonban a gyilkosnak fogalma sem volt, hogy a nő férje titkos ügynök, s a nyomába fog eredni…

Vélemény:
Keletiesen lendületes, keletiesen beteges, keletiesen játékos, keletiesen fordulatos, keletiesen kegyetlen. Kb. így lehet leírni ezt a filmet. Hősünk a gyilkos után ered, de nem elég annyi neki, hogy gyorsan végezzen vele… nem, kegyetlen játékba kezdenek, s mert a gyilkos is rendkívül rafinált, egyszer egyikük, egyszer pedig másikuk javára billen a mérleg. Így a film teljesen kiszámíthatatlan lesz, csak azért fogod érezni kinek kellene győznie, mert általában a jó győzedelmeskedik… de itt azonban a jó ugyanolyan gyilkos mint a rossz, szóval a dolog relatív. Hogy még érdekesebb legyen, útközben meg lesz  spékelve a film ezzel azzal, de erről inkább nem beszélek, legyen meglepi.
Ha irtózol a titkos ügynökös dologtól, ne tedd. Ez nem olyan amerikai titkosügynökösdi. Inkább olyan MI5-szerű dolog, melynek elég nagy ‘hagyománya van Dél-Koreában’ az északi szomszéddal folytatott huzavona miatt. De itt a titkos ügynökség csak egy meló lesz, mely magyarázza, miért is lehet hősünk ennyire állat. Szóval nyugi. 🙂

Nevek: Byung-hun Lee, Min-sik Choi
Rendezte: Jee-woon Kim

Egy Trailer:

Ezt a filmet nem véleményezni hanem látni kell.

Upsz… Azt hiszem elfelejtettem mondani, gyenge gyomrúaknak nem ajánlott. 🙂

10

The Beaver (A Hódkóros, 2011)


Ismét egy sziporkázó magyar cím.

Sztori:
Walter úgy érzi, hogy élete kicsúszott kezei közül. Vállalkozása a csőd felé halad, a családi élet örömei nem hozzák lázba, biztos úton halad a teljes depresszió felé. Ekkor azonban egy hódra talál, aki ezentúl őt fogja képviselni…

Vélemény:
A marketing fogások kicsit ebben az esetben is félrevezetőek voltak. A bajos egyén kitűnt a trailer-ekből, de azok inkább egy aranyos félig meddig komolytalan valaminek próbálták meg eladni, pedig a film minden csak nem aranyos. Inkább olyan, mint egy segélykiáltás. Van egy középkorú férfi, aki elveszettnek érzi magát a mindennapi élet monoton megpróbáltatásai között, de senki sem érti meg igazán. Itt jön a képbe a hód. A hód az önvédelem egy formájává válik, s eleinte, attól függetlenül, hogy mindenki csak még hülyébbnek nézi, a hód pozitív hatása kézzelfogható lesz. Csak az a baj, hogy az embernek azon oldala, mely sikeressé teszi, hajlamos néha átvenni a hatalmat…

Ez egy amolyan igazi családi dráma, az apa tragikus történetével előtérben. Mellette megismerkedünk a feleség, s a nagyobbik gyermek apróbb drámájával is, de azok inkább csak kikerekítik, általánosabbá teszik a történetet, elveszik de ugyanakkor alá is támasztják a bolond forrongását. Tipikusan amerikai? Eléggé. De nem a fojtó módon. A karakterek, bár kicsit sablonosak, elég összetettek, s érzéssel vannak felépítve. Ez leginkább Jodie Foster-nek köszönhető, aki nagyszerű rendezői munkát vitt véghez.
Maga a cselekmény lineáris, nem ágazik szerteszét, s eléggé Mel Gibson tour de force-ba torkollik, ami csak azoknak rossz dolog akik nem tudnak elszakadni a színész valóságban problémás életétől és nézeteitől s egyfolytában azon kell lovagolniuk.
A film csúnyán alulteljesített a mozikban, ez részben a rossz marketing, részben Mel Gibson,s részben az eszméletlenül furcsa hód eredménye. Ettől függetlenül el kell ismerni, hogy a hódnak elég jó akcentusa és dumái voltak, egész addig, amíg át nem ment egy miniHitlerbe.

Nevek: Mel Gibszon, Jodie Foster, Anton Yelchin…

Összegezve… ha a viszonylag aranyos trailer láttán gyermekkel szeretnéd megnézni… ne tedd, mert ez a pszichológiai játék még téged is próbára fog tenni, s azon veszed majd észre magad, hogy a saját életed hiábavalóságán gondolkodsz. Amúgy meg, nagyon is ajánlott! Jó film, érdekes történet, nagyszerű alakítások.

9

Confessions (Kokuhaku, 2010)


Na térjünk át komolyabb dolgokra…

Sztori:
Egy gyászoló tanárnő a napi tej megivása s egy kis moralizálás után megrázó hírt jelent be diákjainak… a lánya haláláért felelős két diák tejébe néhai férje HIV-el fertőzött vérét fecskendezte bosszúból… de itt még koránt sincs vége a történetnek…

Vélemény:

Ez egy kegyetlen, de annál érdekesebb film volt, tipikus kis japán túlzással és titkolózással kivitelezve. A teljes történettel több részletet végigjárva ismerkedünk meg… s elég érdekes dolgokkal találkozunk majd… kezdve a gyásszal, s folytatva azzal, mire lesz képes a gyermeki elme, hogy ha el van hanyagolva, s fel akarja magára kelteni egy bizonyos személy, vagy épp a körülötte lévők figyelmét. Stílusos bemutatás lesz, melyet néhol egyszerű, néhol pedig nagyszerű színészi játék kísér, a gyász után a gyermeki elme és rögeszme legsötétebb berkeibe kalauzolva a nézőt. S bár néhol kicsit vontatott és mesterkélt, a film kb. 60 százaléka nagyon is a markában fogja tartani a nézőt. A végkimenetel kicsit amerikaias, de sikerült olyan stílusosan hozzáállni, hogy ne hasson elfuseráltnak.

Nevek:
Takako Matsu, Yoshino Kimura, …

Mindenképp ajánlott, s nem csak ez a film, hanem igencsak oda kell figyelni 2010 távol-keleti filmtermésére, mert nagyszerű dolgok láttak napvilágot… melyekből néhány még később következik :p

9