The Bang Bang Club (2010)


Azt kell mondjam, hogy ez a film sajnos igaz történeten alapszik. Sajnos, mert a négy fotós közül, akikre a kilencvenes évek elején ezt a fura jelzőt ragasztották, kettő halott (Kevin Carter, Ken Oosterbroek), egyiküknek pedig mindkét lába hiányzik (de még ez sem akadályozza meg abban, hogy ismét fotózzon, ő Joao Silva). Ez a négy fotós a Dél-afrikai apartheid viszontagságai, s az általános afrikai terror és káosz által vált ismertté, nevükhöz több Pulitzer díjas fotó is kapcsolódik. Ez a négy fotós újraírta a ‘háborús fotósok’ fogalmat azzal a merészséggel, amellyel az éles harci színtér közepébe mert merészkedni.

Sztori:
A film 1990-1994 periódust fogja közre a négy fotós életéből, útjukat a borzalomtól a Pulitzer-ig és vissza.

Vélemény:
Ez a film már rég be volt harangozva, de valahogy eddig (lassan két évig) a süllyesztőben maradt, s csak filmfesztiválokon vetítették. A vélemények eredetileg elég felemásak voltak, legtöbben leginkább azt a merevséget kérdőjelezték meg, mellyel a fotósok el tudtak szakadni a valóság borzalmaitól, s puszta megfigyelőként lefotózni amit látnak, anélkül, hogy beavatkoznának. Az igazság az, hogy ezt próbálták tenni, de amit lát, az embert élete végéig kísérteni fogja, főleg ha még a bűntudata sincs helyén (ez lett Kevin Carter veszte, aki öngyilkosságot követett el, nem sokkal azután, hogy megkapta a Pulitzer-t).
Maga a film lineáris felépítésű, ami nem csoda, hiszen a fotósok elbeszélései illetve az általuk íródott könyv alapján készült.

A harci jelenetek intenzívek s kegyetlenek, a töltelék jelenetek viszont, melyek a szereplők közötti kapcsolatokat igyekeznének kiépíteni, kicsit mesterkéltek, szárazak, s mintha csak húznák a filmet, hogy tovább tartson, mintha csak az elbeszélések közötti űrt igyekeznének valami írói s rendezői töltelékkel kiegyensúlyozni, s ez sajnos eléggé érzékelhető lesz. Ami még nem volt annyira jó, hogy a fotósok jellemrajza nem alakul eléggé ki. A hangsúly Greg Marinovich-on van, akiről elég jó képet kapunk, Kevin Carter tragédiája még át van adva úgy ahogy, de Ken Oosterbroek és Joao Silva elég hangsúlytalan a filmben.
Összegezve: a filmelég jó, de lehetett volna egy kicsit jobb is talán.

Nevek: Ryan Philippe, Taylor Kitsch, Neels Van Jaarsveld, Frank Rautenbach,…
Rendezte: Steven Silver

Trailer:

Greg Marinovich Pulitzer-díjas fotója (1991):

Kevin Carter Pulitzer-díjas fotója (1994):

A filmet szerintem mindenképp érdemes megnézni, de még jobb ha utána esetleg utána is jérsz kicsit, mit is takart a The Bang Bang Club.

8

Trolljegeren (The Troll Hunter, 2010)


Ahhoz, hogy ezt a filmet igazán értékelni tudjuk, félre kell tegyük Harry Potter-t, a Gyűrűk urát, bár Tolkien nagy troll tisztelő hírében állt, s a Warcraft-ot. S induljunk ki mondjuk a P. C. Asbjørnsen és J. E. Moe által összegyűjtött norvég folklór történetekből. A csúf, büdös, sokméretű, változatos, kegyetlen, viszonylag intelligens vagy állatszerű lényekből, akik szerették a hídra kötözött kecskét, s kővé váltak a napfényben.

Sztori:

Egy amatőr egyetemista dokumentumfilm csapat orvvadászok után nyomoznak, akik állítólag illegálisan ejtenek áldozatul állatokat szerte az országban. Egy fura vadászra bukkannak, Hans-ra, akit megrögzötten követni kezdenek, s bár a vadász megpróbálja visszatartani őket, végül a szenzáció éhes egyetemisták az elkóborolt trollok kegyetlen világába csöppennek…

Vélemény:

A film stílusa elég amerikai… amolyan tipikus found footage Mockumentary-style. Ez azért,hogy valamennyire eladható legyen s érdekesebbnek tűnjön. Ami valamennyire egyedivé teszi, az a tipikus norvég stílus, feszült jelenetek keverve egy kis beteges északi humorral, néhány elmés beszólással, undorító jelenettel.
A trollok ábrázolása nagyban hasonlít a norvég mitológiában körvonalazódott fura lényekhez, bár én úgy emlékeztem, hogy a mitológiai lények kicsit intelligensebbek voltak. Többféle trollal ismerkedünk meg a film során… ha jobban belegondolok, szinte végig vitt a troll fajtákon, a barlangitól az óriásig. Ami nagyszerű volt, hogy sok viszonylag lapos keresgélős jelenet, s rezgős kameraállások után egyszerűen robban a feszültség. Akárcsak hőseink állsz és nézel, s attól függetlenül, hogy az egész elég statikus, érzed, rohanni kellene.

Ahhoz képest, hogy a film elég olcsó, az animáció meglepően jó. Talán azért is, mert vállkamerán keresztül látott éjszakai, illetve ködös fényviszonyok mellett könnyebb élethű animációt teremteni, az emberi szem elégtelenségei miatt, de ez ígyse-úgyse vesz el semmit a film érdemeiből. A másik jó dolog, hogy az animáció nem volt túlhasználva. Annyi volt amennyi kellett, amikor kellett. A nézőre gyakorolt hatás szempontjából a film az elejétől a végéig topon volt, s ami nagyon jó volt, hogy akkor sem feledkeztek el a történet alakításáról miután nagyban belecsöppentünk a trollok vad világába.

Most spoilerezek egy kicsit… szóval aki nem szeretné olvasni, az hagyja figyelmen kívül ezt a paragrafust.
Az egyetlen picit rossz dolog talán az volt, hogy miután az első kamerás oly csúfosan a kárhozatba vész, se perc alatt pótolják egy másikkal. Csak úgy. Ez a rész kicsit érzéketlenül hatott. De ez tényleg csak apróság.

Nevek: Nem sok, de nagyon jól tették a dolgukat.
A prímet Otto Jespersen viszi, a trollvadászunk, aki egymagában megadta a film ízét komikus komolysággal. Csak később értesültem az ő norvég politikai komikus státuszáról, annyit róla, hogy a valóságban is épp olyan vagány figura mint a filmben… csak talán kicsit modernebb módon.
a Többiek: Glenn Erland Tosterud, Johanna Mørck, Tomas Alf Larsen, Urmila Berg-Domaas, …
Rendezte: André Øvredal, akinek ez a második nagyfilmje, de az első igazán ismertté vált húzása.

Szerintem ezt látni kell!

10

The King’s Speech (A Király Beszéde-2010)


Honnan is kezdjem? Igazából ez megint egy olyan film, melyet nem arra találtak ki, hogy szavakba öntsék.
Miről is szól?
VI. György angol király beszédképtelenségéről. Pontosabban arról, miként is szabadul meg tőle Lionel Logue logopédus segítségével.

És akkor próbáljuk meg körbeírni a körülírhatatlant. Sokaknak ez a film hosszasnak és semmilyennek tűnhet. A vasárnap délutáni filmnéző szempontjából ez teljesen érthető is. Van egy herceg… aki képtelken beszédet mondani. Könycsepp. Big A Deal…. Azonban ha más szemszögből nézzük a filmet, rá kell jöjjünk, hogy itt valami mesteriről van szó. Először is, True Story! Másodszor, egy igen kényes történelmi időszakot ír körül a fura sztorihoz képest meglepően hűen. Harmadszor: a karakterekben kavargó érzéseket pontról pontra érezteti a nézővel… kezdve a herceggel, aki nem érzi magát méltónak a trónra, menekülni szeretne a feladat elől, de el kell fogadnia sorsát, fel kell nőnie hozzá, mindezt egy háború árnyékában. Aztán ott van a botcsinálta logopédus, akinek óriási szíve s tudása van, érdekes, vicces karaktere, egyedül a diplomái hiányoznak. A kettejük kedvelem-utálom kapcsolata már magában is érdekes lenne. A film azonban tovább követi a történelem fonalát, Edward király botrányos lemondásával, a királyi család kötöttségeinek bemutatásával, mely megpecsételi a tagok életét, egészen a király híres beszédéig, mely egy új, sötét korszak kezdetét jelentette Európa történetében. Minden egyes apró szösszenet hűen ki van dolgozva, s figyelni kell minden másodpercére, még akkor is, ha első ránézésre esetleg úgy tűnik, hogy nem történik semmi. Jellemrajzokat ilyen mélységben, ilyen érzéssel már ritkán lát az ember. Aki ismeri valamennyire Tom Hooper rendező munkásságát, az tudja, hogy a különleges karakterekkel mindig keményen játszadozik, s egy világot közvetít a néző felé egyszerűen a jellemvonásaik, viselkedésük, érzéseik, hátterük, álmaik bemutatásával (mint ahogy azt pl. a The Damned United esetében is tette, hogy csak a legutóbbit említsem.)
Ezt a filmet már csak a Colin Firth s Geoffrey Rush által nyújtott mesés színészi alakításokért is megéri megnézni, még akkor is, ha maga a történet esetleg nem is ragadtat el annyira.

Nevek:
-mint már említettem, Colin Firth (teljesen megérdemelt Oscar, bár szerintem a többi jelölt is legalább ennyire megérdemelte), Geoffrey Rush (Aki a POTC-ban nem igazán szerette, most egy teljesen új oldalát ismerheti meg, keserédes karakter mesteri előadásban), Helena Bonham Carter, Guy Pearce (kicsit többet szerettem volna látni a filmben),Jennifer Ehle, Derek Jacobi, Timothy Spall, …

Nem húzom tovább a szót. Fantasztikus film, látni kell. És kész.

10

13 Assassins (Jûsan-nin no shikaku- 2010)



Hallottatok már egy Takashi Miike nevű japán rendezőről? Nem? Pedig illett volna.
Kezdőknek: Audition (1999), Ichi The Killer (2001), Three… Extremes (Extrém esetek – 2004), Sukiyaki Western Django (2007)… és még sok-sok más… Miike ugyanis lassan 20 évre visszaívelő karriere alatt több mint 50 filmben működött közre, s névjegyét igencsak rábélyegezte rengeteg keleti, s megannyi nyugati filmimádó agyára. De miről is tudsz megismerni egy Miike filmet? Leginkább a szürrealizmus s a vér felé húznak, hátborzongató, extrém jelenetek, a vérontás vágatlan s túl szemléletes bemutatása, fura, sokszor elmebeteg karakterek, mitikus lényeg filmalakba formálása (s valljok be, a keleti mítoszokban elég beteg mitikus lényekkel lehet találkozni), harc, kemény fordulatok, ötletesség, olcsó, de annál látványosabb megoldások…vér vér vér és fájdalom.

Jöjjön a sztori:
Ez egy jidaigeki film, ami azt jelenti, hogy a szamurájok korába fogunk kalandozni. A Shogun fiatal testvére, Naritsugu úr terror alatt tartja a népet, ugyanis utazásai alatt kegyetlenül szeret játszadozni az emberi élettel. Naritsugu minél magasabb pozícióba kerül, annál több emberre lesz veszélyes, ez okból az egyik vezető felbérel egy idős szamurájt, Shinzaemon-t, hogy tegye Naritsugu urat láb alól. Ehhez a lehetetlen misszióhoz Shinzaemon összeszedi a legjobb s legmegbízhatóbb szamurájokat, akik készek életüket adni az ügy érdekében….

Milyen is volt?
A ‘valami eszméletlen‘ a legjobb szó rá. Először is. Gyenge gyomrúaknak nem ajánlott, a keleti kultúra szerelmeseinek viszont annál inkább. Nagyon jó belátást kapunk a feudális Japán korszakba, az életvitelbe, pozíciókba, gondolkodásmódba, a szamurájok már hanyatlásban lévő keserű világa pedig nagyon magával fogja ragadni a nézőt.

Az egész keserű felvezetés keveredik egyfajta iróniával, egy csipetnyi komikummal, a vér szagával, nemes történettel, szépen kikerekített karakterekkel, jól koordonált harcjelenetekkel, mesés környezettel. És ráadásul a film igaz történeten alapszik, bár sajnos az esetről nem találtam bővebb leírást, hogy veletek is megoszthassam.

A film első része előkészíti az ütközet pillanatát. Amikor a végső megmérettetés elérkezik, a néző egy már-már túlzottan durva ütközetben fogja találni magát, ami abszolút reális, de túl súlyozott bemutatás (Miike-ra jellemző). 13 ember 200 ellen. Kb. 40 perc vérontást kell ebben elképzelni, cenzúrázatlanul. Sokak emiatt utálták a filmet. Szerintem élethű volt, s odaillett. A néző meg kell barátkozzon azzal a gondolattal, hogy hősei meghalnak, főleg egy olyan világban, ahol a hősi halál egy szent cél érdekében mindennél többet ért.


Nevek:
Kôji Yakusho, Gorô Inagaki, …

Fantasztikus! Ha bírod a keleti történeteket, s elviseled az extrém vérontást, akkor nagyon is ajánlott (ezt mondom úgy, hogy ráadásul a feliratokból néhány helyt alig lehetett kivenni, mit is akarnak mondani, a törött angol miatt).

Nagy 10

127 Hours (127 Óra – 2010)


Sztori:
Egy tragikus igaz történeten alapszik: miként esett Aron Ralston hegymászó Utah államban (Moab) a sziklák fogságába, s hogyan sikerült megszabadulnia 127 óra elteltével… testének egy darabkája árán.

Milyen volt a film?
Kezdeném előbb Danny Boyle-al. Aki valamennyire jártas a filmek világában, az már hallott róla. Vannak neki sikeres eszméletlenül sikeres filmjei: Shallow Grave (1994), Trainspotting (1996), 28 Days Later (2002), Sunshine (2007 – amit mondjuk nagyon utáltam, de istenem, ide tartozik), és a Slumdog Millionaire (2008 – a végső tincitáncit leszámítva, mely o.O? reakciót váltott ki a legtöbb normális nézőből s teljesen elnyomta az addig pozitív filmélményt)… és kevésbé sikeres filmjei : A Life Less Ordinary (1997- szerintem elég poénos), The Beach (2000 – mely a viszonylag rossz kritikák ellenére szerintem nagyon is nézhető volt), Millions (2004- mely brit berkekben nagyon is ismert… de az átlag nézők között annál is ismeretlenebb, nagyon kellemes kis film)… Na de azt akartam itt kihangsúlyozni, hogy a 127 Hours mindenképp a sikeresebbek közé tartozik, még akkor is ha a Trainspotting mércéjét épp nem üti meg.

A film irtó hatásos… nagyon gyorsan indul, felpörgeti a nézőt… folytatódik így néhány percig… Yeehauu!!! … s aztán puff! Akárcsak a főszereplő, a néző is tátott szájjal marad, h wtf? s innentől az egész teljesen más irányt vesz, egyszerűen statikus lesz, tele szenvedéssel, fájdalommal, képzelgéssel, öniróniával, emlékek közt kotorászással, kilátástalansággal, mondhatnám a halál szele járja át. Aztán pedig a megoldás a szemnek igencsak fájdalmas néhány percben jön el, még a túlélésért megtett dolgoknál is fájdalmasabb-ban. Alig bírtam nézni, pedig ez egyre ritkábban esik meg velem. James Franco alakítása fenomenális, az egyetlen hibája talán az, hogy a szakálla nem igazán nő.

Mesés a film képvilága, a színek és a táj a durva vadság érzését keltik, egy olyan helyét ahol tényleg meg lehet halni. Attól függetlenül, hogy a film kb két harmada ugyanabban a hasadékban játszódik, nem fog unalmassá válni, mondjuk a nyomasztót nem garantálom, mert épp az a célja.

Nevek:
James Franco (wow), a többi nem igazán fontos, de említsünk meg néhányat: Kate Mara, Amber Tamblyn, Kate Burton, Treat Williams, …

Szerintem látni kell… egyike azoknak a filmeknek, melyeket nem véletlenül jelölnek 6 Oscarra.

10

The Fighter (A Harcos -2010)


Úgy látszik a boksztörténetek sohasem mennek ki a divatból. Hát ha ilyen szinten vannak előadva már hogy is mennének? Főleg ha a történet amin a film alapszik még igaz is…

Steve O. Russell az I Heart Huckabees (2004) után eléggé eltűnt a porondról. Eltelt hat év… és egy óriási első menetes KO-val tért vissza!!!

Sztori:

Mint már mondottam, a film igaz történeten alapszik, a ‘Irish’ Micky Ward útját mutatja be a törött kéztől a váltósúlyú világbajnoki címig.

Még egy filmélmény amit nehéz szavakba önteni. Először is, azt az érzést keltette bennem, hogy igen, ez a kilencvenes években volt. A színek, a helyek, a hatások, a karakterek… egyszerűen összeállt egy kép amit szépen végig is vittek. Aztán, ott volt a forgatókönyv, ami nagyon jó volt.  Sohasem hagyta, hogy a néző érdeklődése lankadjon, változatos volt, valamilyen feszültség mindig akadt benne. A bokszmeccsek sorrendjén kívül ráadásul még az események valós folyamát is meglepően jól követték. A párbeszédek hatásosak olt, se nem túl sok, se nem túl kevés, Dicky Eklund (Bale) pedig keserédes humorral fűszerezte meg az egészet. Sok karakterrel találkozunk a film folyamán, akiket többnyire igaz alakok ihlettek, a legerősebb konfliktust pedig az ír berkekben mindennél fontosabb család fogalma fogja szolgáltatni. A fantasztikus színészi játékoknak, s erős jeleneteknek köszönhetően pedig egyértelműen érezni lehet azt, hogy harcosunk igencsak lentről jön, álmai pedig a csillagos égbe vezetnek, s az a csökönyösség amivel ragaszkodik az álmaihoz, még akkor is, ha sokszor meginog alatta a talaj, nagyon közel hozza majd a néző szívéhez. A másik dolog Christian Bale eszméletlen átalakulása… végre ismét láthattuk játszani az elmúlt két-három év dörmögős szerepei után… meghökkentően tökéletes volt… szinte betegesnek mondanám, s a hatások amiket keltett a filmben ezzel a jól erőltetett drogfüggővel, azt merném mondani, hogy a film sója volt. Abszolút megérdemelt Oscar. Kiemelném még azt, hogy Melissa Leo (Frozen River, 21 Grams) díja is mennyire megérdemelt… még egy gyönyörű alakítás,  akkor is ha Bale radikális átalakulása beárnyékolta az övét.

Nevek:

Mark Wahlberg, Christian Bale, Amy Adams, Melissa Leo, …

Ha még nem láttad, akkor mire vársz?

nagy 10

You Don’t Know Jack (Dr. Halál 2010 TV)


Az HBO-nak köszönhetőek kaptunk egy-két igencsak erős filmet ebben az évben (csak úgy példának Tommy Lee Jones The Sunset Limited-je), melyek igencsak vitatható morális kérdéseket feszegetnek.

Sztori:

Ismét egy igaz történet, Dr. Jack Kevorkian-ról, aki megunta a kilátástalan emberi szenvedést, s ezért úgy dönt, hogy a törvény trükkös kijátszásával, eleget tesz az élettől szabadulni vágyó menthetetlen betegek kérésének. A film az ő életét dolgozza fel, a kétes segítségnyújtások kezdetétől egészen a bebörtönözéséig.

A film egy fájdalmas erkölcsi kérdésre világít rá, minden szemszögből. A hős szemszögéből, a betegek s a törvény szemszögéből. Felfogás kérdése lesz, hogy a csökönyös, de szerinte magas cél által vezérelt, doktort szeretni, vagy utálni fogja a néző, annyi szent azonban, hogy mindenképp feledhetetlen lassú két órának leszel a szemtanúja, mely után örülsz annak, hogy élsz, s egészségesen szívhatod magadba a levegőt. A forgatókönyv nagyon jól követi az eseményeket, Dr. Kevorkian alakja talán a fizikai magasságán kívül tökéletes lesz (ez van, Al Pacino nem tud nőni), úgy temperamentumban, mint mozgásban, gesztikulációban vagy bogaras viselkedésben. Egyes jelenetek szívszaggatóan szomorúak, más jelenetek viszont pattanásig feszítik az idegeket, mégsem lesz egyik véglet sem eltúlozva. Talán a boldogság az egyetlen fogalom, mely hiányzik, de ne is csodálkozz rajta, a doki több mint száz pácienst segített a túlvilágra amíg el nem lett ítélve, a boldogságnak itt tényleg nincs sok helye.
Kicsit nehéz most elfogulatlannak lennem, mert én abszolút annak a híve vagyok, hogy ha valakin nem lehet segíteni, s a szóban forgó személy is kéri, akkor el kell engedni. Talán ez a film majd változtat egy-két személy nézőpontján… bár kicsit kétlem, hogy valaki élet-halál szemléletén ilyen könnyen lehetne változtatni. Minden esetre a doktor gyilkos, ugyanakkor szent. Te pedig ez alatt a két óra alatt egy tanulságos filmet fogsz átélni, s örüljünk együtt annak, hogy Al Pacino-t, bár talán kicsit őszen s ráncosan, de régi fényében láttuk újra tündökölni (nyert is egy Emmy-t s egy Golden Globe-ot érte).

Nevek: Al Pacino, Danny Huston, Susan Sarandon, Brenda Vaccaro, John Goodman, …

Nem lesz könnyű estéd ha belefogsz… de szerintem mindenképp látni kell

nagy 10