I Melt With You (2011)


 

Kezdjük az élet tragikus részével, s haladjunk majd szépen, naponta a napsütés s a rózsaszín mókusok felé…

Vannak olyan napok, amikor egyszerűen nincs kedved felkelni. Úgy érzed nem történhet semmi jó, nem vár semmi aznap amiért érdemes lenne felkelni. Van, hogy csak nézed a falat, s nem tudsz semmit sem kezdeni magaddal. Van, hogy a félelem bénít le, vagy van olyan is, hogy olyan boldog lehetsz az egyik pillanatban, hogy a másik, kicsit  csendesebb pillanat rettenetesen rosszul esik. Van amikor úgy érzed, hogy teljesen párhuzamos vagy a világgal, mintha nem is lennél része annak, mintha senkit sem érdekelne mi van veled. Van olyan is, amikor számodra fontos emberek tűnnek el az életedből, mennydörgősen, vagy csendben. Van, hogy egyszerűen csak elveszted a fonalat. Van, hogy csak unalom ül ki szemedbe, van, hogy csak kétségbeesés, van, hogy elégedetlenség, van olyan amikor semmisség, de a mosoly nagyon ritka már…

Ez a film négy barátról fog szólni, akik össze-összeruccannak néha, egy balhés hétre, a régi szép idők emlékére. Távol a mindennapoktól, a barátság s nosztalgia fényében. Ez az év azonban más lesz…

A film pörgősen indul,  mint minden, amit nagyon vársz már. Úgy tűnhet, hogy hőseink tele vannak élettel… pedig a pörgésnek két változata van… van az egészséges… amikor tényleg topon vagy… s van a másik fajtája, amikor esetleg úgy tűnik, hogy topon vagy, de igazából csak lassan pusztítod magad. Ez a film ez utóbbit példázza.  Már az első pillanattól fogva érezhető az árnyék a négy barát fölött, s ahogy telnek a napok, fogy a pia, s lassan beléjük lát a néző… a végeredmény ijesztő lesz. Út az ember pszichéjének s kétségbeesésének, indoktalan indulatosságának a közepébe.

S mindezt nagyon stílusosan. A színészi játékok meglepően jók. A forgatókönyv nagyon jó a film közepe feléig. Az elején érezhető az út az erőltetett pörgésből a semmibe, viszont a végére sajnos nagyon kifogyott belőle az ötlet. A film színvilága bámulatos, s szerintem a monkey-cam dolgok tökéletesen illettek bele. A zene is nagyon passzol, bár itt-ott kicsit kaotikusan, fület verően durván van illesztve.

Néhányan egyszerűen kapuzárási pániknak írták le ezt a filmet. Szerintem kicsit több volt benne, bár egy kis finomítással akár sokkal jobb is lehetett volna.

Sok a duma, jöjjenek a nevek:

Thomas Jane – WOW. Rob Lowe – WOW2.

Jeremy Piven, Christian McKay, Carla Gugino.

Rendezte: Mark Pellington (Henry Poole is Here, The Mothman Prophecies, Arlington Road)

Szóval, nem tökéletes film, egy 8, 8.5 -öt érne, de tízest fogok rá adni, mert kifejezetten meghatott azon az eltolt estén, amikor láttam, s azért is mert átlagban csúnyán le lett szavazva. A két Trailer itt lesz lejjebb. Ha szeretitek az ízlés s ízléstelen határát súroló pszichés, de mégsem túl durva filmeket, akkor ezt látni kell.

10

 

Trailer 1: (Official)

Trailer2 : (Theatrical- ez vagányabb)

Reklámok

The Beaver (A Hódkóros, 2011)


Ismét egy sziporkázó magyar cím.

Sztori:
Walter úgy érzi, hogy élete kicsúszott kezei közül. Vállalkozása a csőd felé halad, a családi élet örömei nem hozzák lázba, biztos úton halad a teljes depresszió felé. Ekkor azonban egy hódra talál, aki ezentúl őt fogja képviselni…

Vélemény:
A marketing fogások kicsit ebben az esetben is félrevezetőek voltak. A bajos egyén kitűnt a trailer-ekből, de azok inkább egy aranyos félig meddig komolytalan valaminek próbálták meg eladni, pedig a film minden csak nem aranyos. Inkább olyan, mint egy segélykiáltás. Van egy középkorú férfi, aki elveszettnek érzi magát a mindennapi élet monoton megpróbáltatásai között, de senki sem érti meg igazán. Itt jön a képbe a hód. A hód az önvédelem egy formájává válik, s eleinte, attól függetlenül, hogy mindenki csak még hülyébbnek nézi, a hód pozitív hatása kézzelfogható lesz. Csak az a baj, hogy az embernek azon oldala, mely sikeressé teszi, hajlamos néha átvenni a hatalmat…

Ez egy amolyan igazi családi dráma, az apa tragikus történetével előtérben. Mellette megismerkedünk a feleség, s a nagyobbik gyermek apróbb drámájával is, de azok inkább csak kikerekítik, általánosabbá teszik a történetet, elveszik de ugyanakkor alá is támasztják a bolond forrongását. Tipikusan amerikai? Eléggé. De nem a fojtó módon. A karakterek, bár kicsit sablonosak, elég összetettek, s érzéssel vannak felépítve. Ez leginkább Jodie Foster-nek köszönhető, aki nagyszerű rendezői munkát vitt véghez.
Maga a cselekmény lineáris, nem ágazik szerteszét, s eléggé Mel Gibson tour de force-ba torkollik, ami csak azoknak rossz dolog akik nem tudnak elszakadni a színész valóságban problémás életétől és nézeteitől s egyfolytában azon kell lovagolniuk.
A film csúnyán alulteljesített a mozikban, ez részben a rossz marketing, részben Mel Gibson,s részben az eszméletlenül furcsa hód eredménye. Ettől függetlenül el kell ismerni, hogy a hódnak elég jó akcentusa és dumái voltak, egész addig, amíg át nem ment egy miniHitlerbe.

Nevek: Mel Gibszon, Jodie Foster, Anton Yelchin…

Összegezve… ha a viszonylag aranyos trailer láttán gyermekkel szeretnéd megnézni… ne tedd, mert ez a pszichológiai játék még téged is próbára fog tenni, s azon veszed majd észre magad, hogy a saját életed hiábavalóságán gondolkodsz. Amúgy meg, nagyon is ajánlott! Jó film, érdekes történet, nagyszerű alakítások.

9

It’s Kind of a Funny Story (2010)


Sztori:

Mikor egy problémás, unott és depressziós tini rájön, hogy öngyilkosságra hajlamos, beutaltatja magát egy pszichiátriára egy hetes kivizsgálásra. Itt fog rájönni, milyen szerencsés, s hogyan is folytassa tovább…

Vélemény:

Igazából úgy ültem neki, hogy tessék, ismét itt van egy depressziós tinifilm, blabla bajokkal, s moralizálással, s talán egyszer nézhető lesz s elverek vele másfél órát a saját unalmas életemből. Azonban már az első tíz perc után rá kellett eszmélnem, hogy ez nem így lesz. Ez a film valami más volt… bár a sztori sablonosnak tűnhet, az egészben benne lesz az a bizonyos plusz, ami napjaink sokat ismert történeteit hitelessé, újjá, színesebbé teheti. Itt a lényeg a közegen, s a karaktereken volt. A főhős egy amolyan félig elveszett lény, unott s akarat nélküli. Sorsát a körülötte lévő emberek formálják, egészen addig, míg rá nem jön, hogy így nem lesz jó. Minden ember első kigondolt, vagy tudat alatti gondolata a beláthatatlannak tűnő problémákra: öngyilkosság. A formáló közeget a pszichiátria fogja szolgáltatni a számára, de nem a szokott módon. Nem a sok elfuserált ember kárán tanulja majd meg, hogy az élete értékes s bla bla bla. Épp ellenkezőleg. Megbarátkozik velük, figyel rájuk, beszélget velük, megtanulja értékelni őket, s örülni az apróságoknak, a barátságot, a mosolyt, megtanulja látni a lényeget, s követni az akaratát. Na de nem lövöm le még ennél is jobban… annyit akarok kihangsúlyozni, hogy ennek a filmnek akkora pozitív töltete, emberi jellege, keserédes humora van, hogy szerintem bárki, akarva-akaratlanul is, de szeretni fogja.

Egy szó a rendezőkről: Anna Boden és Ryan Fleck. Ők rendezték a Half Nelson-t(2005). Bár már a Half Nelson is a maga módján egy nagyszerű nyomott film volt, az It’s Kind of a Funny Story a hangulatával, emberségével még több embernek tudja felhívni a figyelmét a sokszor láthatatlan, de annál komolyabb problémákra, melyek itt a történetek alapját képzik, mert az agy helyett inkább a szívhez szól.

Nevek:
Keir Gilchrist, Emma Roberts, Zach Galifianakis (nagyszerű alakítás), …

Épp tökéletesnek nem lehet mondani, de szerintem látni kell.

9.5

The Eclipse (2009)


eclipse

Még mielőtt bárki is rosszra gondolna, nem a Twilight-ról fogok megint írni, mert minek is csinálnék ilyet? Nem szeretem kínozni sem magamat, sem benneteket, ezért hát valami végtelenszer jobbat mutatok nektek.

A The Eclipse egy ír horrordráma (bár talán a horror kicsit erős kifejezés rá, én inkább misztikus drámának nevezném). Múltkorában netes böngészés közben akadtam rá, aztán pedig mérlegeltem egy jó percig, hogy szedjem le, ne szedjem le, az erősen félrevezető IMDB-s alulértékelés miatt (akkor alig ütötte meg a 6-ot, most nőtt egy picit, de nem jelentőset a pontszáma). Végül azonban a sztori annyira érdekesnek tűnt, hogy leszedtem, s még aznap éjszaka megnéztem (olyan jó éjfél után, ahogy azt illik). Filmtől még így nem borsódzott a hátam soha. Ledepresszáltam, s szaladgáltak a libák a hátamon még egy olyan jó 10 perccel a vége után is.

Gondolom egy ilyen bevezető után érdekel a sztori
Egy ír kisvárosban egy özvegyen maradt férfi(Michael) él családjával. Felesége szomorú halála miatt a múlt nem hagyja nyugodni. A városba egy irodalmi összejövetelt rendeznek, Michael kell hordozza az egyik neves írónőt (aki horrortörténeteket ír egyébként). Miközben ők egyre közelebb kerülnek egymáshoz, Michael életét furcsa hallucinációk forgatják fel…

Mit nem szerethetett a nép ezen a filmen? … nagyon vontatott, s az első tíz percen kifejezetten nehéz keresztüljutni. Azonban, ha ezen a tíz percen túl vagy, a többi egy lassú lavinaként fog eltakarni. A történet szép és kerek, abszolút valóságszerű, ugyanilyen lassan bontakozik ki. Kevés a horrorisztikus jelenet, viszont azok olyan jól vannak elhelyezve a filmben, hogy mindig abszolút váratlanul fognak érni, s ha esetleg a drámai szál alatt elkalandozott volna a figyelmet, biztos lehetsz benne, hogy ismét a képernyőre fogsz meredni. Igazából kevés olyan filmet láttam, mely ilyen vontatott lett volna, a misztikum ilyen jól kapcsolódjon a drámával, s a vontatottság ahelyett, hogy elvenne a varázsból, még inkább meg is kétszerezi. Érdekes itt is a halálmotívum, ugyanis a kísértet még nem halott. Vannak olyan hiedelmek, melyek szerint, mikor egy ember közel van a halálhoz, lelke néha elkalandozik a testéből… de erről nem beszélek többet, nézzétek meg inkább…

Nevek: Európai viszonylatban ismét ismert nevekkel találkozunk… Ciarán Hinds (Münich, Hallam Foe, There Will be Blood, stb.stb.), Iben Hjejle (High Fidelity, Defiance, …), Aidan Quinn (Benny and Joon, Frankenstein, Legend of the Fall, vagy pl. a Jonah Hex, hogy valami újabbat is mondjak), hogy csak a legfontosabbakat említsem.
Még valami… a filmet Conor McPherson brit viszonylatban híres ír színdarabíró írta s rendezte… meg kell jegyezni a nevet, szerintem még várhatunk tőle érdekes alkotásokat.

Hosszúra nyúlt a szó, ez a film egy élmény volt… tiszta szívvel ajánlom mindenkinek.

NAGY 10

Egy kis Depi… (Belasco-Psycho, Radiohead-Climbing Up the Walls)



Két hosszas, valamennyire meddő periódust válasszunk el egy kis zenével… mivel engem az utóbbi napokban a Java Univerzuma egy kicsit ledepresszált, megosztok hát veletek két kicsi hangulatos rosszkedvű számot, ne csak én legyek már depressziós a napsütéses fojtó kánikulás júliusi napokon… jó hallgatózást ,p

1. Radiohead- Climbing Up the Walls

2. Belasco- Psycho

MOVIETIME! De előtte egy kérdés… lássuk a nép akaratát:

Remember Me


meeee


S a Pattison őrület elérkezett újabb állomásába, egy szörnyűséges Új Hold s egy drámai Napfogyatkozás között… blehhh… több lányt hallottam erről a filmről beszélni, s amit félfüllel kivettem a dumájukból (nem mintha hallgatóztam volna, nem nem, nem szokásom), az felkeltette az érdeklődésem (igen, ezen a tényen még én is csodálkozom, de mivel sajnos így volt, el kell ismerjem). Na, de nem ez a lényeg. Persze rávettem barátnőm, nézze meg velem, hogy ha valaki egyszer netalán véletlenül rákérdez erre a filmre, láttam-e vagy nem-e? …akkor foghassam rá az egészet (nem mintha ő jobban szeretné Pattison-t mint én, de na).

És igen. Azt hiszem életem egyik leglassabb s legunalmasabb drámája volt az első félórában, nem sok újjal. Komplexusos fiatal karakterek, kicsi hugi, széthullott család, munkamániás illetve komplexusos apák… bla bla bla… amikor már nagyon úgy tűnt, hogy ez bizony unalmas lesz, akkor az egész kezdett egy kis fordulatot venni… egész jó volt a forgatókönyv a közepénél, a cselekmény pedig szépen alakult, s kezdett kicsit érdekes lenni, a karaktereken keresztülvitt hatások pedig szépen kezdtek a nézőre nehezedni, s vártad, mi lesz a vége? S jött a pofáncsapás… amikor ezt a befejezést láttam, legszívesebben azon helyen felpofoztam volna azt aki ezt megírta. Hogy lehet így kitolni a nézőkkel, s ilyen semmitmondó módon megszabadulni az egész dologtól amit az filmben bő egy óra alatt felépül? Csak néztem, s nem jött, hogy elhiggyem. Még most sem jön igazán… szerintem ennek a filmnek kell egy másik verziója is legyen. Nem akartam itt tele spoilerezni azzal, hogy leírom a film végét, de, itt csak elmondom. Ha láttad a filmet, vagy nem érdekel, akkor kattints IDE, s megérted mi volt a problémám…

A film témájára már ki sem térek, mert akkor már tényleg nem ér semmi meglepi…

A színészekről:

Robert Pattison… néhány helyen elveszett a karakterben, néhány helyen erőteljes volt… olyan tőle megszokott erős közepes
Emilie de Ravin… szerintem ő volt a film egyik nagy pozitívuma, szép, erőteljes alakítást láthattunk
Pierce Brosnan, Chris Cooper … a két apa, ahhoz képest, hogy mellékszereplők voltak, nagyon nagy részük volt a film szörnyűséges végének a kialakulásában, s erőteljes, hihető alakításokat nyújtottak (főleg Brosnan)

Amerika feeling, amerikai tragédia, amerikai karakterek, egy jegy Amerikának:

5/6

S a nagy kérdés:

The Vicious Kind


vicious


Egy egész jó kis független film, melyet a Sundance filmfesztiválon mutattak be tavaly, s talán mostanában megél egy korlátolt mozipremiert is, bár ez még nem biztos…

Egy családi drámát fog átélni a néző… Igen, igen, tudom, családi drámát már láttatok vagy 123-at, viszont ettől függetlenül érdekes a film hatása s hangulata, mindenképp érdemes vetni rá egy pillantást.

Caleb a tipikusan eltolt emberünk. Depressziós, cinikus, édesapjával már évek óta nem beszélt. Amikor ráadásul öccse barátnője felettébb erős hasonlóságot mutat az ő ex-ével, a dolgok Caleb agyában csak még jobban a fejük tetejére állnak… nézzétek meg mi sül ki belőle.

Ami kifejezetten jó volt, az hogy minden szereplő érzései megfelelő hangsúlyt kapnak, de nincsenek túljátszva, meg van köztük a megfelelő egyensúly.

Ez Adam Scott filmje. Vele már több nagy filmben is találkozhattunk mellékszerepekben (Aviator, Art School Confidential,…), ez most az ő filmje, s meg is ragadta a lehetőséget, nagyszerű alakítást nyújt, szerintem akárki is nézze meg, nem lesz más véleménnyel.
Brittany Snow lesz a kulcsszereplő a filmben, aki akarata ellenére mindent felforgat, az ő sugárzó szépsége és intelligenciája kifejezetten passzolt ide
Alex Frost (Stop-Loss, Drillbit Taylor) az életében először szerelmes kistesó szerepében
J.K. Simmons – a fiuk kicsit fura apja

Így összegzésnek: akkor kell megnézni mikor egy kicsit hajlamos vagy befogadni a drámát… akkor egész hatásos tud lenni, ha jobb hangulatban vagy, és csak azért nézed meg, mert tegyük fel már nem akad más… akkor nem lesz olyan fényes időtöltés…
Nekem bejött

8/9