Bunraku (2010)


Bunraku… mit is jelent ez a szó? mit is jelent ez a film?…
Hogy a film fura világa valamivel érthetőbb legyen: A bunraku egy tradicionális japán… bábszínház… színes 120 centis babákkal, színes papírdíszletekkel, színesebbnél színesebb történetekkel, pergős japán módon előadva… gyakran énekkel (kántálással) kísérve.

Sztori:
Na ezt a ‘halandzsa’ sztorit nehéz elmagyarázni… de szóval… egy világrengető háború után a fegyverek be lesznek tiltva, s az emberek újra pengével s ököllel kell megmérkőzzenek egymással… a bűn és a terror ettől még nem szűnik, a kegyetlenek hatalmasak lesznek, míg a gyengék el lesznek tiporva.

Két hős vetődik egy zsarnok uralta városba, mindkettőt más indok vezérli, de mindkettő képes az életét áldozni érte…

Vélemény:
Ez egy nagyon fura film… amolyan stílusegyveleg, nagyon le is lett szarva érte. Stílusát tekintve amolyan harcművészeti-akció film, egy nagy adag furábbnál furább stíluselemmel s történettekeréssel egybekötve. A sok stíluselem miatt a film sokaknak egy gyorsított gagyi halandzsának tűnhet, melyet könnyű megérteni, de nehéz követni.
Nekem maga a film eléggé tetszett. Tetszett a színpadias jellege, a színek, a zene, a sokat nem mondó szövegek, karakán karakterek, a jelenetek s helyek közötti kivágott papírkönyv-szerű átmenetek , összecsukló, majd újra felnyíló házak, stb. (nagyszerű, de viszonylag olcsó animáció).

Igazából élveztem a gyors tempót is, mert legalább megadta a történet menetét… kicsit keletiesen csak előre… ha lassabb lett volna, a lineáris történetfuttatás  az egyszerű, kicsit gyengus történettel nem igazán állt volna össze. A stílus maga kelet-amerikai… harcművészet fetish fegyvernélküli western fetish-el ötvözve… aminek már maga a gondolata is elég vicces.

A sztori nagyon sima és sablonos, s épp a stíluselemek teszik érdekessé. A szereplőkről épp annyit tudunk meg, amennyi a történethez elkerülhetetlen, s nem igazán bocsátkoznak filozófiai eszmefuttatásokba. A környezet kegyetlen, a karakterek erősek s kegyetlenek, minden adott az erejük összeméréséhez. A harcjelenetek nagyon jól vannak koreografálva, nincsenek össze-vissza ellassítva, kemények s dinamikusak.

A színészi játék… eh… nem rossz, igazából Woody Harrelson-t dicsérném, aki mellékszereplőként a háttérből nagyon szépen összetartotta a történetet. Lesz még egy kis elmélkedés a vadászról, a vadról, a zsarnokról, az erőről s az igazságérzetről, de mindez néhány mondatos keretek között, csak azért, hogy az elvadult akciónak legyen magyarázata. Még annyit, hogy Demi Moore-ból talán egy kicsit többet is ki lehetett volna hozni, Kevin McKidd pedig nagyszerűen adta elő a brutális szociopatát.

Szóval, ez egy olyan stílusos kis film, mely agyatlan szórakozást ígér, s egy percig sem igyekszik magát túl komolyan venni. Ha te sem teszed, talán jól elszórakozol rajta.

Nevek: Josh Hartnett, Gackt, Ron Perlman, Demi Moore, Woody Harrelson, Kevin McKidd, …
Rendezte: Guy Moshe

Egyszer igazán nézhető, még ha nem is lesz életed filmje.

8

Trailer:

Reklámok

The Bang Bang Club (2010)


Azt kell mondjam, hogy ez a film sajnos igaz történeten alapszik. Sajnos, mert a négy fotós közül, akikre a kilencvenes évek elején ezt a fura jelzőt ragasztották, kettő halott (Kevin Carter, Ken Oosterbroek), egyiküknek pedig mindkét lába hiányzik (de még ez sem akadályozza meg abban, hogy ismét fotózzon, ő Joao Silva). Ez a négy fotós a Dél-afrikai apartheid viszontagságai, s az általános afrikai terror és káosz által vált ismertté, nevükhöz több Pulitzer díjas fotó is kapcsolódik. Ez a négy fotós újraírta a ‘háborús fotósok’ fogalmat azzal a merészséggel, amellyel az éles harci színtér közepébe mert merészkedni.

Sztori:
A film 1990-1994 periódust fogja közre a négy fotós életéből, útjukat a borzalomtól a Pulitzer-ig és vissza.

Vélemény:
Ez a film már rég be volt harangozva, de valahogy eddig (lassan két évig) a süllyesztőben maradt, s csak filmfesztiválokon vetítették. A vélemények eredetileg elég felemásak voltak, legtöbben leginkább azt a merevséget kérdőjelezték meg, mellyel a fotósok el tudtak szakadni a valóság borzalmaitól, s puszta megfigyelőként lefotózni amit látnak, anélkül, hogy beavatkoznának. Az igazság az, hogy ezt próbálták tenni, de amit lát, az embert élete végéig kísérteni fogja, főleg ha még a bűntudata sincs helyén (ez lett Kevin Carter veszte, aki öngyilkosságot követett el, nem sokkal azután, hogy megkapta a Pulitzer-t).
Maga a film lineáris felépítésű, ami nem csoda, hiszen a fotósok elbeszélései illetve az általuk íródott könyv alapján készült.

A harci jelenetek intenzívek s kegyetlenek, a töltelék jelenetek viszont, melyek a szereplők közötti kapcsolatokat igyekeznének kiépíteni, kicsit mesterkéltek, szárazak, s mintha csak húznák a filmet, hogy tovább tartson, mintha csak az elbeszélések közötti űrt igyekeznének valami írói s rendezői töltelékkel kiegyensúlyozni, s ez sajnos eléggé érzékelhető lesz. Ami még nem volt annyira jó, hogy a fotósok jellemrajza nem alakul eléggé ki. A hangsúly Greg Marinovich-on van, akiről elég jó képet kapunk, Kevin Carter tragédiája még át van adva úgy ahogy, de Ken Oosterbroek és Joao Silva elég hangsúlytalan a filmben.
Összegezve: a filmelég jó, de lehetett volna egy kicsit jobb is talán.

Nevek: Ryan Philippe, Taylor Kitsch, Neels Van Jaarsveld, Frank Rautenbach,…
Rendezte: Steven Silver

Trailer:

Greg Marinovich Pulitzer-díjas fotója (1991):

Kevin Carter Pulitzer-díjas fotója (1994):

A filmet szerintem mindenképp érdemes megnézni, de még jobb ha utána esetleg utána is jérsz kicsit, mit is takart a The Bang Bang Club.

8

The King’s Speech (A Király Beszéde-2010)


Honnan is kezdjem? Igazából ez megint egy olyan film, melyet nem arra találtak ki, hogy szavakba öntsék.
Miről is szól?
VI. György angol király beszédképtelenségéről. Pontosabban arról, miként is szabadul meg tőle Lionel Logue logopédus segítségével.

És akkor próbáljuk meg körbeírni a körülírhatatlant. Sokaknak ez a film hosszasnak és semmilyennek tűnhet. A vasárnap délutáni filmnéző szempontjából ez teljesen érthető is. Van egy herceg… aki képtelken beszédet mondani. Könycsepp. Big A Deal…. Azonban ha más szemszögből nézzük a filmet, rá kell jöjjünk, hogy itt valami mesteriről van szó. Először is, True Story! Másodszor, egy igen kényes történelmi időszakot ír körül a fura sztorihoz képest meglepően hűen. Harmadszor: a karakterekben kavargó érzéseket pontról pontra érezteti a nézővel… kezdve a herceggel, aki nem érzi magát méltónak a trónra, menekülni szeretne a feladat elől, de el kell fogadnia sorsát, fel kell nőnie hozzá, mindezt egy háború árnyékában. Aztán ott van a botcsinálta logopédus, akinek óriási szíve s tudása van, érdekes, vicces karaktere, egyedül a diplomái hiányoznak. A kettejük kedvelem-utálom kapcsolata már magában is érdekes lenne. A film azonban tovább követi a történelem fonalát, Edward király botrányos lemondásával, a királyi család kötöttségeinek bemutatásával, mely megpecsételi a tagok életét, egészen a király híres beszédéig, mely egy új, sötét korszak kezdetét jelentette Európa történetében. Minden egyes apró szösszenet hűen ki van dolgozva, s figyelni kell minden másodpercére, még akkor is, ha első ránézésre esetleg úgy tűnik, hogy nem történik semmi. Jellemrajzokat ilyen mélységben, ilyen érzéssel már ritkán lát az ember. Aki ismeri valamennyire Tom Hooper rendező munkásságát, az tudja, hogy a különleges karakterekkel mindig keményen játszadozik, s egy világot közvetít a néző felé egyszerűen a jellemvonásaik, viselkedésük, érzéseik, hátterük, álmaik bemutatásával (mint ahogy azt pl. a The Damned United esetében is tette, hogy csak a legutóbbit említsem.)
Ezt a filmet már csak a Colin Firth s Geoffrey Rush által nyújtott mesés színészi alakításokért is megéri megnézni, még akkor is, ha maga a történet esetleg nem is ragadtat el annyira.

Nevek:
-mint már említettem, Colin Firth (teljesen megérdemelt Oscar, bár szerintem a többi jelölt is legalább ennyire megérdemelte), Geoffrey Rush (Aki a POTC-ban nem igazán szerette, most egy teljesen új oldalát ismerheti meg, keserédes karakter mesteri előadásban), Helena Bonham Carter, Guy Pearce (kicsit többet szerettem volna látni a filmben),Jennifer Ehle, Derek Jacobi, Timothy Spall, …

Nem húzom tovább a szót. Fantasztikus film, látni kell. És kész.

10

Centurion


centurion

De óckodtam ettől a filmtől… még egy római film. Gondoltam csak egy a sok közül. Sohasem voltam igazán ezeknek a filmeknek a híve, szerintem nem is leszek, s egy részben igazam is volt a filmmel kapcsolatban, más szemszögből visszagondolva viszont egész kellemes meglepetés volt. S ugyanakkor azt mondanám, még egy egész jó példa az egyre versenyképesebb európai mozira.

A történet:
A világhódító rómaiak egészen a brit szigetekig jutottak északra. Azt hitték viszonylag könnyű dolguk lesz elhódítani a szigeteket az ‘őslakosoktól’, azokban a piktekben (Skócia kelta őslakosaiban) emberükre leltek, az eredmény pedig olyan szarka-farka szerű lett. Ebbe az időszakba nyerünk betekintést… egy szedett vetett római csapat fog menekülni a piktek elől, miután seregüket csúnyán csapdába csalják, s lemészárolják.

… miért jó ilyen stílusú filmet csinálni? Mert a történelmet viszonylag gyurmaként lehet kezelni, az emberek nem sokat tudnak róla, írott dokumentum sem maradt fenn sok, így a képzelet szárnyalhat, anélkül, hogy belekötne valaki.

Mi volt jó a filmben?
Amolyan Apocalypto-szerű hajsza (bár mondjuk a két filmet nem igazán említeném egy lapon), feszültség, harc, sok-sok vér, kínok, kegyetlenség, s fájdalom. Amolyan jó történelmi harcrecept, a szokásostól eltérő módon megoldva. Nagyon tetszett a színvilága, a környezet korhű s eredeti volt, a klasszikus, nagyon piros igazi művér megoldás pedig nagyon tetszetőssé tette. A színészi alakítások nagyon is jók voltak, s aki valamennyire jártas az angol filmekben, az ismerős arcokat láthatott viszont, nagyon furcsa megosztásban.

Mi nem volt annyira jó?
A rómaiak angol beszéde… ha már a piktek keltául (úgy ahogy, bár nem tudok keltául) beszéltek, akkor a rómaiak nem kellett volna változatos angol akcentussal megszólaljanak… talán… másrészről tény, hogy könnyebb volt angol beszéddel megoldani főhőseink részét, s a változatos akcentus a római hadsereg szedett-vetettségére adhat jó példát… döntsétek el ti. Ami nem tetszett még, az a film túlkanyarított vége… bár ez inkább a szúrjuk hátba római politikára volt példa… szóval erről is lehet vitatkozni, hogy jó vagy rossz. Még egy dolog az volt, hogy egy néma piktus harcosnő milyen könnyen a rómaiak kegyeibe férkőzött… Be Serious… a rómaiak ezerszer meggondolták volna, hogy a seregük vezetője mellé állítsák… ez a rész kellett a csapdához, a cselekmény egyszerűsítéséhez… de kicsit hitetlenül néztem. Még egy picit negatív dolog… megint lehet róla vitatkozni, hogy néhány színész irdatlanul hamar ki lett írva a filmből… bár ez mondjuk arra is lehet példa, hogy a halál nem válogat… szóval legyen elég ennyi.

Nevek: sok név, jó alakítások, különleges szereposztás… nekem nagyon bejött
Michael Fassbender (Hunger), Olga Kurylenko (maga a bosszú), Dominic West
, Noel Clarke, Liam Cunningham, Ulrich Thomsen (a piktek vezére), Imogen Poots (a ‘boszorkány’), David Morrissey (igen, a híres angol zenész, mint római katona 🙂 ), … még lenne mit sorolni

Nem húzom tovább a szót. A film nem tökéletes, ez egyértelmű, nem is lehet egy szintre rakni a Spartacus-al mondjuk, de mindenképp érdemes rá vetni egy pillantást.

8

Little Big Soldier


soldier


Történetünk a kínai törzsek egyesítését megelőző korszakban játszódik, a háborúk korszakában. Egy véres összecsapás után a fondorlatos tapasztalt (kicsit gyáva) kiskatona (Jackie Chan) rabul ejti a másik fél fiatal generálisát (Leehom Wang), s magával hurcolja a feletteseihez vezető rögös úton, hogy begyűjtse jutalmát, mely öreg éveire szépen bebiztosítaná…

Jackie Chan csillaga pár éves jól kereső hanyatlás után mintha újra emelkedne. Tavaly ott volt a Shinjuku Incident (melyet még jóval blogom indítása előtt láttam, s valahogy megfeledkeztem róla, pedig egy nagyon jó film volt), erre az évre pedig jutott egy felemás Karate (kung fu) Kid, meg a Little Big Soldier.

Míg a The Karate Kid olyan-amilyen, addig ez a film teljesen fenomenális. Egyszerűen arra a másfél órára az idő fogalma megsemmisül. A szabadosan alakítgatott történelmi szál keverve egy esetlen, vicces, amolyan piszkálódós résszel, jó mozdulatokkal, pergős cselekménnyel, ami később átmegy egyfajta hősies drámaiságba, olyan homogén természetességgel amilyet csak ritkán látsz filmben. Le a kalappal.

Sok filmnek nagyot csalódok a végében, itt azonban szintén azt kell mondjam: le a kalappal. (ha azt hittétek, hogy elfecsegem magam, akkor most bizonyára csalódtatok 😦 ).

Nagyon tetszetős még a film élénk színvilága, a karakterek sokszínűsége, a nem túl fagyottan kezelt történelem. Jackie Chan persze megint eltört ezt-azt magán míg a mozdulatokat kihozták, de ez már nála megszokott dolog.

A két főszereplő szépen játszott. Az igazság az, hogy a szerep eléggé testhezálló volt mindkettőjüknek. Leehom Wang volt a fiatal büszkeség s temperamentum, míg Jackie Chan az idősekre jellemző meggondoltság, megalkuvás. A páros közötti ellentét megint a helyzetkomikum forrása, a helyzetkomikum pedig nagyon szépen ki volt aknázva a későbbiekben. Wang s Chan pedig olyan összeillően alakítottak, mintha legalább a tizedik film lett volna melyben együtt játszottak.

Nagyon kellemeset csalódtam, s nagyon is ajánlom mindenkinek.

10

Green Zone


green


Huhhh, kicsit nehéz lesz nem elfogultnak lennem ezzel a filmmel kapcsolatban (bár mikor vagyok én egyáltalán elfogulatlan ?). Két dolog is volt, ami kb. jó 2 hónapig visszatartott attól, hogy megnézzem:

1. Irak – már magától a szótól borsódzik a hátam. Mert ha Irak, akkor jön a terrorizmus, robbantások, rendfenntartás, áldozatok, bla bla bla, csomó üres duma, melyekkel mindenki maga felé szeretné forgatni a szélkelepcét.

2. Matt Damon. – Utoljára a The Informant-ban láttam, s nem tudom miért van ez, tudom, hogy nagyon is jó színész, de az istennek sem tudom megkedvelni. Na, de ne erőltessük a lehetetlent…

… térjünk a száraz lényegre. Szóval, valahogy két hónap után rávettem magam, hogy megnézzem, s bár nem mondhatom, hogy kellemeset csalódtam, egész nézhető volt.

Miről is szól:
egy csapat amerikai katona az irakiak titkos tömegpusztító fegyverraktárait próbálja megtalálni, de sorozatosan vak infót kapnak, s nem találnak semmit. A csapat vezetője ekkor kezd el kutatni, vajon honnan is jöhetnek ezek a rossz információk? …

Véleményem: sok kavarós akció, katonaság, CIA, bürokraták, minden ami belefér, mozgalmas cselekményszál, mely egy percre sem satnyul el. A film nagyjából azt a nézőpontot próbálja meg hangsúlyozni, hogy az A.E.Á. akart mindenáron háborúzni, s ezért ürügyet fabrikáltak, mint már megannyiszor a modern éra történelme folyamán. Paul Greengrass a sok akció fordulatosságával nagyon el tudja fogadtatni a nézővel az elképzelését, s egy teljesen korrekt filmet fogtok látni. Korrektet, de nem nagyszerűt. Az a WOW igenis hiányozni fog.

Ne is mondjam, hogy ez az iraki téma úgy látszik nem csak bennem kelt már elcsépelt irtózatot, hanem a nézőkben is. Nem kevesebb mint 100 M Dollárt öltek bele (!!), s bizony néhány millió ebből még most sem térült meg.

Néhány szót a színészekről:
Matt Damon – jó alakítás, semmi különös
Greg Kinnear- tőle igencsak szokatlan, amolyan ‘rosszfiú’ szerepben láthatjuk, de ez is jól ment neki
Brendan Gleeson – kicsit szokatlan volt a hitman fejű ír színészt hírszerző mufti szerepében látni, de azt kell mondjam, nekem nagyon bejött az alakítása, olyan kicsit tunya mégis éleseszű ide-oda forgolódó ember nagyon jól körvonalazódott, s erősítette azt az érzést, hogy a látszat néha csalóka
Amy Ryan- szerintem csak azért volt a filmben, mert minden háborús film csattanós végkifejletéhez kell egy újságíró. Ez a recept, ezt el kell fogadni, s ennek tudatában kell majd továbbéljük sanyarú kis életünk.

Azt hiszem elfogyott a mondandóm ezzel kapcsolatban. Egyszer érdemes megnézni, de még egyszer nem ülnék neki.

7/8

The Losers


losers


Mint már mondottam vala, az utóbbi néhány évben egyre több képregényhez készítenek kisebb-nagyobb sikerű filmes adaptációkat. Íme a következő példa: The Losers. A DC Comics képregényeiből ihletődött, melyek 2003 – 2006 között látták meg a napvilágot. Ezek szerint a film nem is váratott sokat magára…

Ez a film sem hozta meg a várt sikert, pedig nagyon sok energiát fektettek bele. Eddig még a forgatás költségeit is alig hozta vissza. Azt kell mondjam, ez nem is csoda. Hiába az erős színészgárda, s az akció Tour de Force, ha már a képregény sem volt már nem is tudom mekkora átütő siker, s filmet is láttunk már hasonlót, legalább százat.

Miről is szól: Miután Bolíviában egy amerikai különleges osztaggal titkos megbízójuk igencsak csúnyán kibabrál (el akarják őket tenni láb alól), a csapat kis Bolíviai alkoholizálás után halált megvető bátorsággal tér vissza, hogy megállítsa Max-et (a titkos megbízót), aki mint később kiderül, a világot csatafölddé alakítva akar hatalomhoz jutni…

Gondolatok: Igen, ebből is látszik, a cselekmény viszonylag hihetetlen, amolyan B-moviehoz való. Ami vagány viszont, az a film komikuma, a fura elit osztag, a jó dumák, kegyetlen akció, vagány megvalósítás, persze abszolút hihetetlen jelenetekkel, de hé,, egy akciófilmtől semmi mást nem is lehet elvárni. Akkor jöjjön a feketeleves: erős kezdés után a film a közepe felé igencsak kiszámíthatóvá s unalmassá válik… előre tudni fogod a végkimenetelt, amolyan sablonszerű lesz. Elunalmasodik, s ezt a látványos jelenetek sem tudják megmenteni.

A színészek: mint már említettem, igencsak neves kis gárda…
Jeffrey Dean Morgan (Clay- a bandavezér), Chris Evans (Jensen- a kommunikációs szaki), Idris Elba (Roque – second in command), Columbus Short (Pooch- aki bármit elvezet), Oscar Jaenada (Cougar- a sniperes). Igen, igen, amolyan Szupercsapat, kicsit kibővítve, gyengébb jellemmel, s jobb dumákkal.
Akkor ott van még: Zoe Saldana (aki szintén Max fejét akarja, azt nem mondom meg miért ,p), s Jason Patric (maga MAX).
Ami nem tetszett annyira, az Zoe Saldana s Idris Elba viszonylag fásult játéka, a többi úgy rendben van.

Akkor már csak az összegzés maradt hátra: az első része vagány (9), a vége nem (5), a dumák jók (8). Hé, de ez csak az én véleményem, úgyhogy ez egyikőtöknek se legyen kizáró ok. Érdemes rá vetni azért egy pillantást, mert mindenki mást keres abba a szabad másfél órába.

Végső osztályzat: 7. ,p

S a nagyvilágot megváltó nagy kérdés, mely ide kapcsolódik: