I Melt With You (2011)


 

Kezdjük az élet tragikus részével, s haladjunk majd szépen, naponta a napsütés s a rózsaszín mókusok felé…

Vannak olyan napok, amikor egyszerűen nincs kedved felkelni. Úgy érzed nem történhet semmi jó, nem vár semmi aznap amiért érdemes lenne felkelni. Van, hogy csak nézed a falat, s nem tudsz semmit sem kezdeni magaddal. Van, hogy a félelem bénít le, vagy van olyan is, hogy olyan boldog lehetsz az egyik pillanatban, hogy a másik, kicsit  csendesebb pillanat rettenetesen rosszul esik. Van amikor úgy érzed, hogy teljesen párhuzamos vagy a világgal, mintha nem is lennél része annak, mintha senkit sem érdekelne mi van veled. Van olyan is, amikor számodra fontos emberek tűnnek el az életedből, mennydörgősen, vagy csendben. Van, hogy egyszerűen csak elveszted a fonalat. Van, hogy csak unalom ül ki szemedbe, van, hogy csak kétségbeesés, van, hogy elégedetlenség, van olyan amikor semmisség, de a mosoly nagyon ritka már…

Ez a film négy barátról fog szólni, akik össze-összeruccannak néha, egy balhés hétre, a régi szép idők emlékére. Távol a mindennapoktól, a barátság s nosztalgia fényében. Ez az év azonban más lesz…

A film pörgősen indul,  mint minden, amit nagyon vársz már. Úgy tűnhet, hogy hőseink tele vannak élettel… pedig a pörgésnek két változata van… van az egészséges… amikor tényleg topon vagy… s van a másik fajtája, amikor esetleg úgy tűnik, hogy topon vagy, de igazából csak lassan pusztítod magad. Ez a film ez utóbbit példázza.  Már az első pillanattól fogva érezhető az árnyék a négy barát fölött, s ahogy telnek a napok, fogy a pia, s lassan beléjük lát a néző… a végeredmény ijesztő lesz. Út az ember pszichéjének s kétségbeesésének, indoktalan indulatosságának a közepébe.

S mindezt nagyon stílusosan. A színészi játékok meglepően jók. A forgatókönyv nagyon jó a film közepe feléig. Az elején érezhető az út az erőltetett pörgésből a semmibe, viszont a végére sajnos nagyon kifogyott belőle az ötlet. A film színvilága bámulatos, s szerintem a monkey-cam dolgok tökéletesen illettek bele. A zene is nagyon passzol, bár itt-ott kicsit kaotikusan, fület verően durván van illesztve.

Néhányan egyszerűen kapuzárási pániknak írták le ezt a filmet. Szerintem kicsit több volt benne, bár egy kis finomítással akár sokkal jobb is lehetett volna.

Sok a duma, jöjjenek a nevek:

Thomas Jane – WOW. Rob Lowe – WOW2.

Jeremy Piven, Christian McKay, Carla Gugino.

Rendezte: Mark Pellington (Henry Poole is Here, The Mothman Prophecies, Arlington Road)

Szóval, nem tökéletes film, egy 8, 8.5 -öt érne, de tízest fogok rá adni, mert kifejezetten meghatott azon az eltolt estén, amikor láttam, s azért is mert átlagban csúnyán le lett szavazva. A két Trailer itt lesz lejjebb. Ha szeretitek az ízlés s ízléstelen határát súroló pszichés, de mégsem túl durva filmeket, akkor ezt látni kell.

10

 

Trailer 1: (Official)

Trailer2 : (Theatrical- ez vagányabb)

Reklámok

A vadászat folytatódik.



2 hónap és 8 nap. Mit jelent ez? Ennyi ideje nem írtam. Miért is? Mert mindig akadt más szarság ami lekösse vagy az időm, vagy az agyam, de legtöbb esetben mindkettőt. Éljen a mókuskerék!

Abba viszont belegondolni is rossz, hogy mennyi film gyűlt fel a listámon ez idő alatt, főleg ha azt vesszük figyelembe, hogy napi egy filmet akkor is megnézek, ha csak 2-3 vagy 4 órát alszom aztán. Egyeseknek pia, másoknak vicces tabletták, vagy kaja, vagy esmeralda, vagy örökös siránkozás, vagy twilight… nekem ez. Nem nyújtom hát a szót, csak az újabb vadásszezon kezdetét akartam jelezni… 🙂

Meg egy kis zene, hogy ne unatkozz betűrakosgatás közben…

1. London Boulevard (2010) – egy ex bűnözőből lett botcsinálta testőr egyensúlyozása az alvilág, testi kísértések s a múlttól való szabadulás között. Colin Farrell s Keira Knightley, megszokott sztori, néhány jól illesztett elemmel, sablonos, de mégis hatásos csattanóval. 8

2. The Way (2010) – erről hosszabban szerettem volna írni, de nem jött össze. Egy gyönyörű film egy apáról, aki arról értesül, hogy fia az ‘El camino de Santiago‘ (aki nem tudná, Európa egyik leghíresebb zarándokútja) kezdetén életét vesztette. Az apa a fejébe veszi, hogy beteljesíti a fia sorsát, és eljuttatja az úti célba. Gyönyörű film, emberekről, emberségről, fájdalomról, megnyugvásról, választásokról, az életről. Visszatekintésekkel tarkított, színes tájakon átvezető, az emberi lélek mélyébe markoló film. Martin Sheen egyik legjobb alakítása az utóbbi időben. 10

3. The Way Back (2010) – Egy megkérdőjelezhető igaz történeten alapuló film, mely a szabadsághoz vezető hosszú utat írja le, Szibériától egészen Indiáig. Nagyszerű alakítás Jim Sturgess-től s Ed Harris-től. Viszont kötélidegek kellenek ahhoz, hogy végignézd. 8.5

4. The Eagle (A Sas -2011) – ott folytatódik, ahol a Centurion abbamaradt. Egy római katona, apja becsületének érdekében, vissza akarja szerezni a tragikus sorsú kilencedik légió aranysas szobrát, s hűséges kelta szolgájával a vad, még akkor nem skót felföld mélyébe fognak merülni. Channing Tatum, Jamie Bell. A Centurion jobb volt, de ez is nézhető. 7.5

5. The Rite (A rítus, 2011) – Ördögűézés Anthony Hopkins módra. Been There, done That. 5.5

6. The Adjustemt Bureau (Sorsügynökség, 2011) – érdekes perspektíva, nyomi szerelmi történettel ötvözve. A szerelem mindent legyőz, még akkor is, ha egy teljes titkos sorsváltoztató ügynökség van ellene. A film sorselhatárolós ötlete fenomenális, s valahol politikai kritikát is takar. A lehetőségek szerint, ezt vagy akcióval, vagy romantikával lehetett volna övezni, hogy a közönséges nézőknek emészthető legyen, ezen film esetében ez utóbbi győzött, s egyértelműen a film kommersz gyengepontja is lett. Matt Damon, Emily Blunt. 8.5

7. Unknown (Ismeretlen férfi, 2011) – felébredsz a kómából, s rájössz, hogy valaki más lépett a helyedbe, s identitásod lényegében megszűnt. Ezért pedig elindulsz, hogy az igazad bebizonyítsd… érdekesen kezdődik, de már az elejétől sejteni lehetett hogy a 007 s a Bourne filmek homogén keverékébe fog torkollani. Ettől függetlenül nagyon is nézhető. 8

8. Take me Home Tonight (Szédületes éjszaka, 2011) – eltolt okosfiú, aki inkább a kényelmes semmit választja ahelyett, hogy valamit kezdjen az életével, s egy videotékában tengeti napjait. Egy napon odavetődik a lány aki elérhetetlennek tűnt gimiben, s most is elérhetetlen, de egy ügyes hazugság s egy felvetődő partilehetőség után a kocka fordulni látszik, marad hát a hazudozás, aminek persze sok-sok necces helyzet lesz az eredménye. Sablonos film? igen, az, kétségkívül az. De mi volt megkapó benne? A feelingje. Olyan tipikus kilencvenes évek vígjátéknak volt felépítve, amiken mindannyian felnőttünk (ezt persze a 20+ korosztályra értem), s amiket olyan szívesen hordunk le, s mégis, amikor valami ilyesmivel találkozunk, valahol édes nosztalgiát kelt, még akkor is ha csak hollywoodi töltelék. BTW, Topher Grace szimpatikus volt ebben a filmben, ez is egy olyan mondat amit csak egyszer írok le ebben az életben. 8.5

9. Dylan Dog – Dead of the Night (2011) vannak a normális emberi lények, s vannak a horrorfilmbe illő alakok. Persze mindkét fél létezik. A kettő közt van Dylan, a detektív, akinek a múltja a két fél közé tehető valahova, a jelene pedig, akármennyire is ellenére van, ugyanoda vezeti vissza. Nyolcvanas évekbe illő sablonos sztori, kellemesen fekete humorral fűszerezve. Maga a film nem igazán jó, de nézhető, még akkor is ha Brandon Routh annyira fásult, mint a száz éves tölgy az erdő közepén. 7

10. Gnomeo and Juliet (Gnómeó és Júlia, 2011) – a shakespeari tragikus történet kertitörpe animációba ültetve. Első gondolatom: utálom a kertitörpéket, s a hideg futkos tőlük a hátamon. Így nehéz obektívan ítélkezni. Második gondolatom: volt benne néhány érdekes ötlet, de a fűnyíróversenyes és a rózsaszín flamingós részeken lovagolva, s sok más apróságon tovább kiakadva azt mondhatom, menekülj! 4.5

Mára Ennyi. Folyt. Köv.

Bunraku (2010)


Bunraku… mit is jelent ez a szó? mit is jelent ez a film?…
Hogy a film fura világa valamivel érthetőbb legyen: A bunraku egy tradicionális japán… bábszínház… színes 120 centis babákkal, színes papírdíszletekkel, színesebbnél színesebb történetekkel, pergős japán módon előadva… gyakran énekkel (kántálással) kísérve.

Sztori:
Na ezt a ‘halandzsa’ sztorit nehéz elmagyarázni… de szóval… egy világrengető háború után a fegyverek be lesznek tiltva, s az emberek újra pengével s ököllel kell megmérkőzzenek egymással… a bűn és a terror ettől még nem szűnik, a kegyetlenek hatalmasak lesznek, míg a gyengék el lesznek tiporva.

Két hős vetődik egy zsarnok uralta városba, mindkettőt más indok vezérli, de mindkettő képes az életét áldozni érte…

Vélemény:
Ez egy nagyon fura film… amolyan stílusegyveleg, nagyon le is lett szarva érte. Stílusát tekintve amolyan harcművészeti-akció film, egy nagy adag furábbnál furább stíluselemmel s történettekeréssel egybekötve. A sok stíluselem miatt a film sokaknak egy gyorsított gagyi halandzsának tűnhet, melyet könnyű megérteni, de nehéz követni.
Nekem maga a film eléggé tetszett. Tetszett a színpadias jellege, a színek, a zene, a sokat nem mondó szövegek, karakán karakterek, a jelenetek s helyek közötti kivágott papírkönyv-szerű átmenetek , összecsukló, majd újra felnyíló házak, stb. (nagyszerű, de viszonylag olcsó animáció).

Igazából élveztem a gyors tempót is, mert legalább megadta a történet menetét… kicsit keletiesen csak előre… ha lassabb lett volna, a lineáris történetfuttatás  az egyszerű, kicsit gyengus történettel nem igazán állt volna össze. A stílus maga kelet-amerikai… harcművészet fetish fegyvernélküli western fetish-el ötvözve… aminek már maga a gondolata is elég vicces.

A sztori nagyon sima és sablonos, s épp a stíluselemek teszik érdekessé. A szereplőkről épp annyit tudunk meg, amennyi a történethez elkerülhetetlen, s nem igazán bocsátkoznak filozófiai eszmefuttatásokba. A környezet kegyetlen, a karakterek erősek s kegyetlenek, minden adott az erejük összeméréséhez. A harcjelenetek nagyon jól vannak koreografálva, nincsenek össze-vissza ellassítva, kemények s dinamikusak.

A színészi játék… eh… nem rossz, igazából Woody Harrelson-t dicsérném, aki mellékszereplőként a háttérből nagyon szépen összetartotta a történetet. Lesz még egy kis elmélkedés a vadászról, a vadról, a zsarnokról, az erőről s az igazságérzetről, de mindez néhány mondatos keretek között, csak azért, hogy az elvadult akciónak legyen magyarázata. Még annyit, hogy Demi Moore-ból talán egy kicsit többet is ki lehetett volna hozni, Kevin McKidd pedig nagyszerűen adta elő a brutális szociopatát.

Szóval, ez egy olyan stílusos kis film, mely agyatlan szórakozást ígér, s egy percig sem igyekszik magát túl komolyan venni. Ha te sem teszed, talán jól elszórakozol rajta.

Nevek: Josh Hartnett, Gackt, Ron Perlman, Demi Moore, Woody Harrelson, Kevin McKidd, …
Rendezte: Guy Moshe

Egyszer igazán nézhető, még ha nem is lesz életed filmje.

8

Trailer:

The Bang Bang Club (2010)


Azt kell mondjam, hogy ez a film sajnos igaz történeten alapszik. Sajnos, mert a négy fotós közül, akikre a kilencvenes évek elején ezt a fura jelzőt ragasztották, kettő halott (Kevin Carter, Ken Oosterbroek), egyiküknek pedig mindkét lába hiányzik (de még ez sem akadályozza meg abban, hogy ismét fotózzon, ő Joao Silva). Ez a négy fotós a Dél-afrikai apartheid viszontagságai, s az általános afrikai terror és káosz által vált ismertté, nevükhöz több Pulitzer díjas fotó is kapcsolódik. Ez a négy fotós újraírta a ‘háborús fotósok’ fogalmat azzal a merészséggel, amellyel az éles harci színtér közepébe mert merészkedni.

Sztori:
A film 1990-1994 periódust fogja közre a négy fotós életéből, útjukat a borzalomtól a Pulitzer-ig és vissza.

Vélemény:
Ez a film már rég be volt harangozva, de valahogy eddig (lassan két évig) a süllyesztőben maradt, s csak filmfesztiválokon vetítették. A vélemények eredetileg elég felemásak voltak, legtöbben leginkább azt a merevséget kérdőjelezték meg, mellyel a fotósok el tudtak szakadni a valóság borzalmaitól, s puszta megfigyelőként lefotózni amit látnak, anélkül, hogy beavatkoznának. Az igazság az, hogy ezt próbálták tenni, de amit lát, az embert élete végéig kísérteni fogja, főleg ha még a bűntudata sincs helyén (ez lett Kevin Carter veszte, aki öngyilkosságot követett el, nem sokkal azután, hogy megkapta a Pulitzer-t).
Maga a film lineáris felépítésű, ami nem csoda, hiszen a fotósok elbeszélései illetve az általuk íródott könyv alapján készült.

A harci jelenetek intenzívek s kegyetlenek, a töltelék jelenetek viszont, melyek a szereplők közötti kapcsolatokat igyekeznének kiépíteni, kicsit mesterkéltek, szárazak, s mintha csak húznák a filmet, hogy tovább tartson, mintha csak az elbeszélések közötti űrt igyekeznének valami írói s rendezői töltelékkel kiegyensúlyozni, s ez sajnos eléggé érzékelhető lesz. Ami még nem volt annyira jó, hogy a fotósok jellemrajza nem alakul eléggé ki. A hangsúly Greg Marinovich-on van, akiről elég jó képet kapunk, Kevin Carter tragédiája még át van adva úgy ahogy, de Ken Oosterbroek és Joao Silva elég hangsúlytalan a filmben.
Összegezve: a filmelég jó, de lehetett volna egy kicsit jobb is talán.

Nevek: Ryan Philippe, Taylor Kitsch, Neels Van Jaarsveld, Frank Rautenbach,…
Rendezte: Steven Silver

Trailer:

Greg Marinovich Pulitzer-díjas fotója (1991):

Kevin Carter Pulitzer-díjas fotója (1994):

A filmet szerintem mindenképp érdemes megnézni, de még jobb ha utána esetleg utána is jérsz kicsit, mit is takart a The Bang Bang Club.

8

The Tree of Life (Az élet fája, 2011)





Nagyszerű poszterek felemás filmmel párosítva.

Mr. Malick The Thin Red Line-ja (1998) a kedvenceim kozé tartozik, ezért nagyon is kíváncsi voltam ezen új alkotására. Végeredmény?
Bő 2 óra szenvedés. Megérte? Nem.
De nézzük miért is…

Sztori:
Hát a sztori egyszerű, mégis nagyon komplex… valahogy úgy írhatom le, mint egy valamennyire megtört építész visszaemlékezése gyermekkorára, amolyan fájdalmas létmerengés, mely az ember helyét keresi a világban, felveti az otthon által belénkvert értékeket, szeretetet, lojalitást, toleranciát, vagy épp azok hiányát… s mindezt amolyan látomásos kép és hanghatással átitatva, s összehasonlítva a világmindenség örökkévaló kavargásával…

Véleményem ott kezdeném, hogy ez a film sokat akart, rengeteg munkát, stílust, gondolatot, érzést és filozófiát vittek bele… de sajnos annyira elszállt, néhány helyen annyira kitérő, inkoherens és szaggatott volt, hogy azt dolog volt elviselni.

A képvilág nagyon szép, a konkrét történetet bemutató kameraállások eleinte fenomenálisnak tűntek, egy idő után viszont annyira túl voltak használva, hogy erős mesterkéltség érzését keltették. A színek nagyon az érzések segítségére válnak.

Mi volt akkor a fő gond?
A hang. Túl öreges volt, de még nem is ez a baj, semmi bajom a komolyzenével… hanem inkább az akarattal  belevitt alapzaj, mely az ember agyába hatolt, s néha már a gondolatról is elvonta a figyelmed. Emellett… az a rengeteg elsuttogott gondolat. Az ember amikor mereng, töpreng, nosztalgiázik, vagy egyszerűen beszél a saját fejével, nem suttogásnak hangja a szavakat. Igen rejtélyesebb lett tőle a hangulat, de az egész egy halálos ágy érzését keltette, mely az alapmorajlással együtt kegyetlenül próbára tette a türelmem. (s itt egyes szám első személyben beszélek, mert ez úgy látom csak az én problémám.) A másik baj, a zene néha passzolt, sokszor azonban a kép egyszerű szépségét tette tönkre.
De zárjuk le ezzel a hangot.


A szép Képvilág koherenciája…
Miután két alapvetően haszontalan képsor után (melyeken keresztül a gyász s a múlhatatlanul elmébe vésődött emlékek fogalmával, na meg a szereplőkkel ismerkedik meg a néző) a normális történetbe is belevetődhetne a néző, hamarosan egy hatalmas teremtéselméletet kap az Univerzum térhódításától kezdve napjainkig… igen az ember elmélkedik a létről… de ha dokumentumfilmet akarok nézni, bekapcsolom a National Geographic-ot… félre ne értsen senki… a képek s a megvalósítás fenomenális… csak nem illik sehová… tulajdonképpen szinte az emberi türelemmel játszik…

Miután ez a rész eltelik azonban… a varázs is a múlté lesz… s megismerkedünk az egyszerű történettel… ami korrekt, de a túlstilizált bemutatás miatt egyáltalán nem fog természetesnek tűnni.
S a film legnagyobb baja pedig az, hogy miután bemutat egy darabot a múltból, nem ér el addig a pontig amit meghirdet az elején! Ezt nem részletezem hosszabban, a lényeg az, hogy megint Sean Penn-el találkozunk, aki még mindig depressziós s egyedül van a világban…

Nem tudtam tökéletesen megfogalmazni mi volt a bajom vele, egy olyan általános rosszérzésem volt filmnézés közben, s most próbáltam visszagondolni arra, mi irritált. Be kell ismerjem, nagyon negatív voltam, ezért elismétlen még egyszer a pozitívumokat, hátha ez segít: fantasztikus kép és színvilág, szép alakítás Brad Pitt-től.

Nevek:
Brad Pitt (nem dicsérjük többet), Sean Penn (abszolút feleslegbe), s Jessica Chastain (aki érdekes varázst visz egyes jelenetekbe)

Elnyúlt a bejegyzés… Nézzétek meg, lehet megrengeti a világotokat, én sajnos nagyot csalódtam benne.

6.5

Hereafter (2010)



Clint Eastwood legújabb dobása. Nézzük csak miről van szó…

Sztori: három ember, akiket megcsap a halál szele. Az amerikai egy különös képességre tesz szert (kommunikálni tud a halottakkal), mely teljesen tönkreteszi az életét. A francia újságírónő életét egy szökőár forgatja fel, s egy könyv írására készteti, míg egy londoni kisfiú ikertestvérét veszíti el. Hármójuk útja pedig valahogy összekapcsolódik…

Mint már a sztoriból is látszik, a cselekmény három szálon fut. Az egész lassú, nyomott és lassan bontakozik ki. Mind a három hős békétlen, a teljesség és válaszok után kutat. A szökőár brutális dinamikája az elején felpörgeti a nézőt, s emiatt a film közepe felé a figyelme a lassú cselekmény hatására akarva-akaratlanul lankadni fog, hiába járja át az egészet a misztikum szele. A képhatás nagyon tetszetős, a színészi alakítások jók, azonban olyan töltelék karakterekkel is találkozunk, akik csak húzni fogják az egészet, feszültséget generálva. A szálak nagyon szerteágazóak, s bár a végén Charles Dickens segítségével sikerül összekapcsolni őket, egy félig-meddig semmilyen megoldást kapunk, s az a plusz, ami a filmet igazán naggyá, látványossá, feledhetetlenné tehette volna, valahogy elmarad. Ha hasonlatot kellene rá találni valahogy, azt mondanám olyan volt mint egy törött tükör. Néhány hét múlva már arra sem emlékszel, hol állott a szobában. Ha a három rész közül választanom kellene, azt mondanám, hogy a film legjobb része az ikertestvérek sztorija volt.

Nevek: Matt Damon, Cécile de France, Frankie és George Mclaren

Ez már a második Eastwood film(az Invictus után) mely kis csalódást okozott, túl erőltetett s földhöz ragadott volt, pedig higgyétek el, nem amerikai csodasztorit vártam. Az előbb említett negatív dolgoktól függetlenül viszont nem mondhatom azt, hogy nem érdemes megnézni. Az egész okés és korrekt, de sajnos semmi több. Ha más véleményen vagytok, akkor ne féljetek azt megosztani velem.

7.5

Vanishing on 7th Street (2010)



Kíváncsi voltam rá, hogy ez a film tényleg olyan rossz volt-é mint az imdb értékelése… ezért érdeklődéssel fogtam neki. Aztán az egyik pillanatban tudatosult bennem a rettenetes…

Sztoritime…

Szóval, Detroit-ban vagyunk, sármos Hayden Christensen jelenlegi városában. Az elektromosság elszáll… s szinte mindenki eltűnik. Néhány megmaradt túlélőnk pedig az egyre rövidülő napok alatt fog küzdeni a marcangoló sötétség ellen…

Na jó…
Mi volt a jó?… hát nem sok… néhány jelenet egész feszült volt, s volt benne egy-két vagány látomásos képsor. Itt sajnos a pozitívumok elakadnak. Mert ennek a filmnek akkora egy ordító hibája van, hogy szinte pofon veri a nézőt:
– Jön a sötétség… s néhány emberen kívül mindenki eltűnik. Legyen. A sötétség azonban oly erős, hogy a nappalok rövidülnek, s az árnyvilág lassan átveszi az uralmat világunk felett. Jól hangzik. Akkor hogy az istenbe tudják vele felvenni a versenyt egy rozsdás verdával, néhány neonnal, zseblámpával, meg egy tartalék generátorral… KI TALÁLTA EZT KI?

Brad Anderson olyan filmek rendezője, mint a: Happy Accidents (2000), The Machinist (2004), Transsiberian (2008) … ennél szerintem többre is futja tőle. A Vanishing on 7th Street-et melléfogásnak nevezném a hangzatos sztori, s az annál még hangzatosabb nevek ellenére is.

Ja, a hangzatos nevek:
Hayden Christensen, John Leguizamo, Thandie Newton, …

Ki lehet hagyni.

5