A vadászat folytatódik.



2 hónap és 8 nap. Mit jelent ez? Ennyi ideje nem írtam. Miért is? Mert mindig akadt más szarság ami lekösse vagy az időm, vagy az agyam, de legtöbb esetben mindkettőt. Éljen a mókuskerék!

Abba viszont belegondolni is rossz, hogy mennyi film gyűlt fel a listámon ez idő alatt, főleg ha azt vesszük figyelembe, hogy napi egy filmet akkor is megnézek, ha csak 2-3 vagy 4 órát alszom aztán. Egyeseknek pia, másoknak vicces tabletták, vagy kaja, vagy esmeralda, vagy örökös siránkozás, vagy twilight… nekem ez. Nem nyújtom hát a szót, csak az újabb vadásszezon kezdetét akartam jelezni… 🙂

Meg egy kis zene, hogy ne unatkozz betűrakosgatás közben…

1. London Boulevard (2010) – egy ex bűnözőből lett botcsinálta testőr egyensúlyozása az alvilág, testi kísértések s a múlttól való szabadulás között. Colin Farrell s Keira Knightley, megszokott sztori, néhány jól illesztett elemmel, sablonos, de mégis hatásos csattanóval. 8

2. The Way (2010) – erről hosszabban szerettem volna írni, de nem jött össze. Egy gyönyörű film egy apáról, aki arról értesül, hogy fia az ‘El camino de Santiago‘ (aki nem tudná, Európa egyik leghíresebb zarándokútja) kezdetén életét vesztette. Az apa a fejébe veszi, hogy beteljesíti a fia sorsát, és eljuttatja az úti célba. Gyönyörű film, emberekről, emberségről, fájdalomról, megnyugvásról, választásokról, az életről. Visszatekintésekkel tarkított, színes tájakon átvezető, az emberi lélek mélyébe markoló film. Martin Sheen egyik legjobb alakítása az utóbbi időben. 10

3. The Way Back (2010) – Egy megkérdőjelezhető igaz történeten alapuló film, mely a szabadsághoz vezető hosszú utat írja le, Szibériától egészen Indiáig. Nagyszerű alakítás Jim Sturgess-től s Ed Harris-től. Viszont kötélidegek kellenek ahhoz, hogy végignézd. 8.5

4. The Eagle (A Sas -2011) – ott folytatódik, ahol a Centurion abbamaradt. Egy római katona, apja becsületének érdekében, vissza akarja szerezni a tragikus sorsú kilencedik légió aranysas szobrát, s hűséges kelta szolgájával a vad, még akkor nem skót felföld mélyébe fognak merülni. Channing Tatum, Jamie Bell. A Centurion jobb volt, de ez is nézhető. 7.5

5. The Rite (A rítus, 2011) – Ördögűézés Anthony Hopkins módra. Been There, done That. 5.5

6. The Adjustemt Bureau (Sorsügynökség, 2011) – érdekes perspektíva, nyomi szerelmi történettel ötvözve. A szerelem mindent legyőz, még akkor is, ha egy teljes titkos sorsváltoztató ügynökség van ellene. A film sorselhatárolós ötlete fenomenális, s valahol politikai kritikát is takar. A lehetőségek szerint, ezt vagy akcióval, vagy romantikával lehetett volna övezni, hogy a közönséges nézőknek emészthető legyen, ezen film esetében ez utóbbi győzött, s egyértelműen a film kommersz gyengepontja is lett. Matt Damon, Emily Blunt. 8.5

7. Unknown (Ismeretlen férfi, 2011) – felébredsz a kómából, s rájössz, hogy valaki más lépett a helyedbe, s identitásod lényegében megszűnt. Ezért pedig elindulsz, hogy az igazad bebizonyítsd… érdekesen kezdődik, de már az elejétől sejteni lehetett hogy a 007 s a Bourne filmek homogén keverékébe fog torkollani. Ettől függetlenül nagyon is nézhető. 8

8. Take me Home Tonight (Szédületes éjszaka, 2011) – eltolt okosfiú, aki inkább a kényelmes semmit választja ahelyett, hogy valamit kezdjen az életével, s egy videotékában tengeti napjait. Egy napon odavetődik a lány aki elérhetetlennek tűnt gimiben, s most is elérhetetlen, de egy ügyes hazugság s egy felvetődő partilehetőség után a kocka fordulni látszik, marad hát a hazudozás, aminek persze sok-sok necces helyzet lesz az eredménye. Sablonos film? igen, az, kétségkívül az. De mi volt megkapó benne? A feelingje. Olyan tipikus kilencvenes évek vígjátéknak volt felépítve, amiken mindannyian felnőttünk (ezt persze a 20+ korosztályra értem), s amiket olyan szívesen hordunk le, s mégis, amikor valami ilyesmivel találkozunk, valahol édes nosztalgiát kelt, még akkor is ha csak hollywoodi töltelék. BTW, Topher Grace szimpatikus volt ebben a filmben, ez is egy olyan mondat amit csak egyszer írok le ebben az életben. 8.5

9. Dylan Dog – Dead of the Night (2011) vannak a normális emberi lények, s vannak a horrorfilmbe illő alakok. Persze mindkét fél létezik. A kettő közt van Dylan, a detektív, akinek a múltja a két fél közé tehető valahova, a jelene pedig, akármennyire is ellenére van, ugyanoda vezeti vissza. Nyolcvanas évekbe illő sablonos sztori, kellemesen fekete humorral fűszerezve. Maga a film nem igazán jó, de nézhető, még akkor is ha Brandon Routh annyira fásult, mint a száz éves tölgy az erdő közepén. 7

10. Gnomeo and Juliet (Gnómeó és Júlia, 2011) – a shakespeari tragikus történet kertitörpe animációba ültetve. Első gondolatom: utálom a kertitörpéket, s a hideg futkos tőlük a hátamon. Így nehéz obektívan ítélkezni. Második gondolatom: volt benne néhány érdekes ötlet, de a fűnyíróversenyes és a rózsaszín flamingós részeken lovagolva, s sok más apróságon tovább kiakadva azt mondhatom, menekülj! 4.5

Mára Ennyi. Folyt. Köv.

Reklámok

Insidious(2010)


 

James Wan. Ismerős? Nem?
Na nézzük ki is ő…

Mr. Wan egyike a SAW (Fűrész 1., 2004) kiötlőinek, úgy a 2003-as rövidfilm, mint a 2004-es első rész rendezője. A fűrészes pénzhajhászásból aztán nem vette ki túlságosan a részét, egyedül a harmadik részhez szolgáltatott sztorit, aztán töretlenül folytatta munkásságát Horror és Thriller műfajokban, olyan filmeket összehozva, mint: a Dead Silence(2007), Dead Sentence (2007), s végül, de nem utolsó sorban, az Insidious… érthetik hát a kíváncsiságot, mellyel én, a “filmbuzi” ezen filmet fogadtam… de ne szaladjunk előre.

Sztori:

Egy több gyermekes család új házba költözik, ahol azonban a legnagyobb gyermek furcsa dolgokat vél felfedezni. Szülei ügyet sem vetnek rá, egészen addig, amíg egy reggelre a gyermek kómába nem esik, s a ház körüli furcsaságok nem kezdenek sokszorozódni…

Vélemény:

A film szépen kezdődik, egy sokat sejtető első jelenettel, melyet azonban egy ideig még nem fogod tudni elhelyezni magában a cselekményben, csak ott fog botorkálni az elmédben. Az ezt követő 20 perc nagyon csendes, mégis érzed, hogy valami baljós van a levegőben. Innen a dolgok klasszikus horror módjára fognak fokozódni, néhány nem túl durva, de annál hatásosabb rövid jelenés formájában, melyek hatását a nagyszerű hang effektusok csak tovább fokozzák.
Nem tudom azonban, hogy velem van-e a baj, vagy mindenki mással, de ennek a filmnek is a közepén kicsit túlérve, mintha az egészet a feje tetejére állították volna, s az egész átcsap egy asztrálsíkos balfaszkodásba, apa-fia Y kromoszómával összekapcsolva. Mintha felfogadtak volna egy másodosztályú írót, aki az eddigi mesteri felépítést sikeresen néződaráló, simán képhatásos zavargássá degradálja… egészen a film végéig, egy szerencsétlen szellemirtó csapattal megfűszerezve. Az utolsó karakán jelenet még tesz valamit a film értékéhez, de már kevés ahhoz, hogy az előző elfuserált fél órát ellensúlyozhassa.
Igyekeztem gondolataim úgy megfogalmazni, hogy ne lőjek le túl sokat, hátha nektek más véleményetek van, s ez esetben, ha úgy tetszik, megoszthassátok velem is, amin átsiklott a figyelmem.

Nevek:
Patrick Wilson (néhol csúnyán alulteljesített), Rose Byrne (a film neki köszönheti az ízét), Ty Simpkins (a gyermekbáb, akit kicsit jobban is implikálhattak volna a cselekménybe), …

Kíváncsi vagyok, mikor látok már egy olyan horrorfilmet, amit nem komplikálnak túl huszonegyedik századi módra… ez lehetett volna valami nagyszerű, de így csak erős közepes…

7.5