Midnight in Paris (Éjfélkor Párizsban, 2011)


Éjfél… Párizs… a történelem és a csepegős francia romantika egyé válik… s meglátjuk mi kerekedik ki belőle… Woody Allen szemszögéből…

Sztori:

Egy amerikai ‘család’ Párizsba utazik üzleti ügyekben, s ugyanakkor kikapcsolódásképp. Forgatókönyvírónk s menyasszonya is a csapat része, de az utazás mindenkinek mást jelent… míg a menyasszony a csillogástól s a pszeudó-intellektuális villogástól lesz elkápráztatva, addig hősünk a város gazdag (máig élő) múltjának jelenéseibe temetkezik…

Vélemény:
A film kezdete nagyon semmisnek tűnik. Előkerül a Párizs téma, s egy leendő házaspár akik nem illenek össze. Wow. A varázs azonban éjszaka kezdődik, mikor hősünk egyedül botorkál a kietlen párizsi éjszakában, s egy régi autó áll meg előtte. Az éjszakázók pedig felveszik, s kezdetét veszi kalandja a múltba…

Érezted már valaha úgy, hogy nem igazán passzolsz abba a korba amelyben élünk? Úgy, mintha minden teljesen hidegen hagyna, s amikor mások (rég elhunyt emberek) képeit nézed, azon gondolkodsz, vajon milyen lehetett az életük? Milyen lehetett akkor? Milyen lehetett egy olyan korszakban élni, melynek meg voltak a maga mérgei, de nem volt annyira tartósítva mint ezek a fiktív pénztől, technikától s hataloméhségtől s érdektelenségtől vezérelt napok, melyeken úgy botorkálunk keresztül, hogy megfojtva érezzük magunkat legalább egyszer, legalább minden nap. Milyen lehetett egy olyan korban élni, amikor az értelemnek s a tartásnak még értelme is volt, s meg lehetett élni belőle? Milyen lehetett egy olyan korban élni, amikor még olyan ötletekkel is naggyá válhattál, amelyek nem mások nyomorúságát zsebelik be?
Sokszor amikor könyveket olvastam, megpróbáltam magam az író korába, helyébe, életébe vagy legalább közösségébe képzelni… s amikor hősünket az autó felvette, majd megláttam Ernest Hemingway-t, úgy éreztem otthon vagyok… Woody Allen képzeletében.

Térjünk vissza a valósághoz, mert elkalandoztam. A film a reális s a szürreális keveréke lesz, s épp azt az égető 80 100 150 éves szakadékot szándékszik bemutatni, átélni s magyarázni, melyet feljebb említettem a magam szerencsétlen módján. Hősünk megismerkedik az ‘elveszett generációval‘… (Hemingway, Scott és Zelda Fitzgerald, Gertrud Stein, T.S. Eliot, stb.) s valamennyire a múlt rabja lesz, főleg azután miután plátói szerelem szövődik közötte s a város múltjának egyik alakja között. Ezután eszmél rá, mennyire is félresiklott jelenlegi élete s kapcsolatai, s azt szeretné, bárcsak a múltban élhetne. Arra azonban nem gondol, hogy a múltban, mások is azzal a gondolattal játszottak, bárcsak a múltban élhetnének… a generációs elégedetlenség mindig adott volt ….
Nem akarok többet mondani, mert már így is többet mondtam a kelleténél. Ezt a filmet látni kell. S a jelenkori töltelék történettől pedig el kell tekinteni.

Nevek: Owen Wilson, Rachel McAdams, Marion Cotillard, Adrien Brody, Michael Sheen, …

Az egyik legjobb mellyel mostanában találkozni volt szerencsém…

10

Trailer:

Reklámok

Whatever Works


Akkor következzen néhány számomra igencsak kedves s meglepően jó film… Kezdjem Woody Allen Whatever Works című új remekművével.

whatever

Woody Allen stílusát gondolom senkinek sem kell részletesen bemutatni, szerintem nincs olyan ember aki ne látta volna legalább egy filmjét. Humora keser-édes, ironikus, karakterei legtöbbször furák s esetlenek, s az egészet mégis áthagyja egyfajta felsőbbrendű intelligencia. Ez az ami mindig is különlegessé tette. De azt is bebizonyította már nekünk, hogy a szívfacsaró drámának is tud mestere lenni, ha épp ahhoz van kedve (Match Point, Cassandra’s Dream, Vicky Cristina Barcelona).

Ez ebben az esetben sem változott. A történet középpontjában egy bicegő mogorva öreg életunt fizikus áll, aki egyszer majdnem Nobel-díjat nyert. Napjait többnyire egyedül tölti, s cinikusan figyel mindent ami körülötte forog. Aztán egyszer csak befurakodik életébe és lakásába egy buta szőke lány.

A főszerepet egy bizonyos Larry David játssza, nem is akárhogy. Kinézetre és viselkedésre is szépen egyé válik a karakterrel, s az eget verdesően fura karakter beleélése hatására teljesen hihető lesz. De hogy is sikerülhetett ez? Larry David csak másodállásban színész. Becsületes foglalkozása író. Ő írta a Seinfeld összes részét, s a ’80-as években nagyban közreműködött a Saturday Night LiVe-ban is. Egy színésznél pedig csak egy igazi író tudja mélyebben beleélni magát egy karakterbe, s ha írói készsége jó kommunikációs készséggel is párosul (rengeteg író veszett úgy el a kis világában, hogy a külvilág már teljesen semmibe is vette)… annak az eredménye valami ilyesmi lesz.

Ami különösen tetszett, az a narrációs rész megoldása volt. A főszereplő beszélt a közönséghez, s ezt úgy tette, hogy a többiek azt hitték lökött. Fenomális.

De többet nem árulok el. Látni kell.

10