Bunraku (2010)


Bunraku… mit is jelent ez a szó? mit is jelent ez a film?…
Hogy a film fura világa valamivel érthetőbb legyen: A bunraku egy tradicionális japán… bábszínház… színes 120 centis babákkal, színes papírdíszletekkel, színesebbnél színesebb történetekkel, pergős japán módon előadva… gyakran énekkel (kántálással) kísérve.

Sztori:
Na ezt a ‘halandzsa’ sztorit nehéz elmagyarázni… de szóval… egy világrengető háború után a fegyverek be lesznek tiltva, s az emberek újra pengével s ököllel kell megmérkőzzenek egymással… a bűn és a terror ettől még nem szűnik, a kegyetlenek hatalmasak lesznek, míg a gyengék el lesznek tiporva.

Két hős vetődik egy zsarnok uralta városba, mindkettőt más indok vezérli, de mindkettő képes az életét áldozni érte…

Vélemény:
Ez egy nagyon fura film… amolyan stílusegyveleg, nagyon le is lett szarva érte. Stílusát tekintve amolyan harcművészeti-akció film, egy nagy adag furábbnál furább stíluselemmel s történettekeréssel egybekötve. A sok stíluselem miatt a film sokaknak egy gyorsított gagyi halandzsának tűnhet, melyet könnyű megérteni, de nehéz követni.
Nekem maga a film eléggé tetszett. Tetszett a színpadias jellege, a színek, a zene, a sokat nem mondó szövegek, karakán karakterek, a jelenetek s helyek közötti kivágott papírkönyv-szerű átmenetek , összecsukló, majd újra felnyíló házak, stb. (nagyszerű, de viszonylag olcsó animáció).

Igazából élveztem a gyors tempót is, mert legalább megadta a történet menetét… kicsit keletiesen csak előre… ha lassabb lett volna, a lineáris történetfuttatás  az egyszerű, kicsit gyengus történettel nem igazán állt volna össze. A stílus maga kelet-amerikai… harcművészet fetish fegyvernélküli western fetish-el ötvözve… aminek már maga a gondolata is elég vicces.

A sztori nagyon sima és sablonos, s épp a stíluselemek teszik érdekessé. A szereplőkről épp annyit tudunk meg, amennyi a történethez elkerülhetetlen, s nem igazán bocsátkoznak filozófiai eszmefuttatásokba. A környezet kegyetlen, a karakterek erősek s kegyetlenek, minden adott az erejük összeméréséhez. A harcjelenetek nagyon jól vannak koreografálva, nincsenek össze-vissza ellassítva, kemények s dinamikusak.

A színészi játék… eh… nem rossz, igazából Woody Harrelson-t dicsérném, aki mellékszereplőként a háttérből nagyon szépen összetartotta a történetet. Lesz még egy kis elmélkedés a vadászról, a vadról, a zsarnokról, az erőről s az igazságérzetről, de mindez néhány mondatos keretek között, csak azért, hogy az elvadult akciónak legyen magyarázata. Még annyit, hogy Demi Moore-ból talán egy kicsit többet is ki lehetett volna hozni, Kevin McKidd pedig nagyszerűen adta elő a brutális szociopatát.

Szóval, ez egy olyan stílusos kis film, mely agyatlan szórakozást ígér, s egy percig sem igyekszik magát túl komolyan venni. Ha te sem teszed, talán jól elszórakozol rajta.

Nevek: Josh Hartnett, Gackt, Ron Perlman, Demi Moore, Woody Harrelson, Kevin McKidd, …
Rendezte: Guy Moshe

Egyszer igazán nézhető, még ha nem is lesz életed filmje.

8

Trailer:

Reklámok

Black Swan


swan

(Éjjel fél 3 van… nézek magam elé, le vagyok sokkolva, s csak az jár az eszemben, hogy ha ez a film nem kap legalább 2 Oscart, akkor megette a fene az egészet. Aronofsky pedig olyat csinált, ami ijesztően közel van a tökéleteshez. Holnap bővebben…)

… ígértem egy bejegyzést, s eddig adós maradtam vele. Lehet most jelentkezem utoljára ebben az évben. Gondoltam legalább amit félbehagytunk azt fejezzük be.

Miről szól a Black Swan? Hát igen, itt jön a bajos része, mert még a cselekményt elég könnyű behatárolni, a filmet már nem annyira.

Egy kicsit labilis, de zseniális és maximalista balerina megkapja élete szerepét A Hattyúk Tava modern interpretációjában, de a szerep érdekében óriási átalakuláson kellene átesnie, úgy a színpadon, mint a magánéletben, hogy hiteles legyen. Azt fogjuk követni, hogy birkózik meg balerinánk a változásokkal, a zsarnok édesanyjával, a kétszínű művészvilággal, a konkurenciával…

… Igen, a film erről szól, de ha ezt olvasom, azt kell mondjam, hogy teljesen más volt. Ez olyan volt, mint egy dupla Hattyúk Tava, egy színpadi, egy igazi, s mind a kettő öngyilkossággal végződik. Ez a film megragadott s két órán keresztül el nem eresztett, egyszerűen arra kényszeríti a nézőt, hogy együtt éljen a hősnővel (aki egy balerina, s nem is szimpatikus). A változás, külső s főleg belső, kézzelfogható lesz a film során, a látomások szinte még soha nem voltak ennyire hatásosak. Azt hiszem, most értettem meg igazán, mi is megy végbe egy labilis agyban… mi okozza azt a furcsa ide-oda csapzódást a semmin. A látomásos jelenetek tökéletesen voltak időzítve… mindig a legrosszabb pillanatban, először felhergeltek… aztán elcsitultak, aztán a cselekmény visszanyerte normális menetét, s csak pár perc múlva visszatérve a gondolatra… egy része nem is létezett… ez eszméletlenül hatásos volt. A kulcs abban volt, hogy más filmekkel ellentétben, a jelenetek nem voltak sem túl rövidek, sem túl hosszúak, Aronofsky itt nem ment úgy végletekbe mint a The Fountain esetében például. A végkimenetelt már elárultam, de ezt már úgyis érezni fogod az első perctől, mikor találkozol a törékeny balerinával, aki még megszólalni is alig mer. Ami érdekes volt még, hogy a tudathasadást képzeletbeli fizikai átalakulással próbálták szemléltetni a film vége felé. Ez teljes ellentétben volt a film addigi menetével, kicsit túllőtt a célon, s csak még hátborzongatóbbá tette az egészet. …próbálom itt leríni az élményt s nem sikerül. Karácsony előttre csodálatra méltóbb negatív filmet nem is találhattam volna.

Nevek:
Rendezte: Darren Aronofsky
Nevek: Natalie Portman (eszméletlen), Mila Kunis, Vincent Cassel, Barbara Hershey, Winona Ryder, Benjamin Millepied,…

Ez egy olyan film, melyről órákat lehet beszélni anélkül, hogy bármi meghatározót mondanál. Must See!

10(^2)